„Csak a magzatok érdeklik őket!” – válasz egy keresztényellenes vádra
Az előző, abortusszal kapcsolatos írásomat szeretném folytatni, mert szükséges a folytatás. Hiszen a katolikus Egyház nem csak azért küzd, hogy az anyák ne vetessék el a gyermekeiket, hanem kétezer éve kiemelt fontosságot tulajdonít a gyermekekkel való törődésnek is. Az a vád, hogy a katolikusok csak addig foglalkoznak a gyerekekkel, amíg az anyjuk méhében vannak, hamis. És az sem igaz, hogy utána csak bűnös szándékkal közelítenek hozzájuk. Persze a média egy része számára szinte csak a gyermekeket abuzáló katolikusok az érdekesek, és úgy mutatják be ezeket az eseteket, mintha katolikus körökben kiugróan magas lenne az arányuk a protestáns vagy vallástalan közegekhez képest (természetesen egyetlenegy ilyen eset is borzalmas!), de arról már alig esik szó, hogy mit tett és tesz az Egyház a gyermekekért és az édesanyákért. Az arra nyitottaknak szeretném mindezt a végtelen nagy munkát vázlatosan bemutatni.
Az Egyház alapvetően nem jótékonysági intézmény, vagyis elsősorban nem azért jött létre, hogy karitatív munkát végezzen, hanem hogy az evangéliumot hirdesse és így lelkeket mentsen. Mégis alapvető a katolikusok számára, hogy nem csak a túlvilági sorsát akarják jó irányba fordítani az embereknek, hanem a halálnak ezen az oldalán is igyekeznek jobb világot teremteni. Persze már az is sokat javít a társadalom állapotán, ha minél több tagja megtér és igyekszik szentté válni. Azonban az Egyház tudja, hogy ennél jóval többet tud és kell is tennie. Ezt a jót pedig nem csupán azért teszi, hogy megtérítse azokat, akiket segít, hanem önzetlen szeretetből.
Szent János apostol írja az első levelében:
Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Az a parancsunk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.
(1Ján 4,20-21)
Vagyis az, hogy hívő keresztény vagyok, nem lehet farizeusi hit, hogy verem a mellem, hogy mennyire istenes vagyok, de az emberekkel rosszul bánok.
De mi is ez a szeretet? Nem érzelem, nem bájolgás, hanem kőkemény tettek. Ugyanebben a levélben olvashatjuk:
Abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő [Jézus] életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért. Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? Gyermekeim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!
(1Ján 3,16-18)
Maga Jézus is tanított erről, mikor a túlvilági számadásról mondott példabeszédet:
»Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.«
Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: »Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?«
A király így válaszol majd nekik: »Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.«
(Mt 25,34-40)
De persze minderről nem csak beszélt Jézus, hanem példát is adott. Amikor a földön járt, nem csupán tanított, bűnöket bocsátott meg vagy ördögöket űzött, vagyis spirituális sikon tett az emberekért, hanem földi értelemben is jobbá tette az életüket, mikor meggyógyította őket, lecsendesítette a vihart vagy enni adott nekik. Első tanítványairól is már tudhatjuk, hogy szervezetten jótékonykodtak.
A katolikus felfogás tehát sosem lehet az, hogy a földi jólléttel nem kell törődni, az emberek csak szenvedjenek a tekintetüket az égre emelve, mert majd ott jobb lesz. Nyilván vannak olyan helyzetek is, amiken nem lehet segíteni. De amin – az erkölcs kereteit betartva – lehet segíteni, azon igenis kell. A fizikális szenvedéseket nem szabad elbagatellizálni, nem szabad empátia nélkül annyit mondani, hogy egy igazi keresztény csak nyugodjon bele „Isten akaratába”, ajánlja fel a szenvedéseit és fogja be a száját. Küzdeni kell a betegségek, az éhezés, a bántalmazás és minden ellen, ami testileg és/vagy lelkileg megnyomorítja az embereket.
E hosszas bevezető után szeretnék rátérni arra, hogy az Egyház konkrétan mit tesz a gyermekekért. Nagy feladat, mert rengeteget tesz értük már kétezer éve, de magyarként sajnos ebből nem feltétlenül látszik sok minden, és nem csak a média miatt, hanem azért is, mert a kommunisták államosították a katolikus intézményeket. Egy személyes példával kezdeném: annak idején az egyik nagymamám egy olyan állami árvaházban dolgozott, amelyet katolikus apácák hoztak létre és tartottak fenn egy olyan épületben, amelyet egy utódok nélkül elhunyt, mélyen hívő katolikus földesúr hagyott rájuk.
Abban, hogy árva gyerekekkel foglalkozunk intézményes szinten, Európában a katolikus Egyháznak meghatározó szerepe volt. A kereszténység előtti görög-római kultúrában elfogadott volt a magzatelhajtás vagy a már megszületett, de nem kívánt, esetleg beteg gyermekek megölése vagy sorsukra hagyása. Már ebben az ókori világban arról voltak híresek a keresztények, hogy ők ellenzik az abortuszt és gondoskodnak az árva gyerekekről.
A Biblia különös figyelmet szentel két kiszolgáltatott csoportnak, az árváknak és az özvegyeknek. Egy példa a sok közül:
Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongattatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.
(Jak 1,23-27)
Ez alapján pedig a katolikus Egyház azt tanítja, hogy az árvák és özvegyek sanyargatása égbekiáltó bűn.
A pogány Római Birodalomban általános volt, hogy kiteszik a gyermekeket, akik vagy meghaltak, vagy sok esetben rabszolgák vagy prostituáltak lettek. A kereszténység viszont nagyon komolyan kihangsúlyozta és széles körben elterjesztette azt a gondolatot, hogy minden élet értékes, mert az ember Isten képmása, halhatatlan lelke van, és kínhalált halt érte Jézus. Keresztény gondolat, hogy az ember önmagában értékes, nem csak akkor, ha értékes tulajdonságai vannak (egészséges, szép, intelligens, nemesi származású stb.) Ma ez természetes a legtöbbünk számára, de a kereszténység előtt ez korántsem volt ennyire egyértelmű.
Jézus maga gyermekekkel azonosította magát:
Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: »Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.« Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: »Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.«
(Mk 9,35-37)
Épp ezért a Didakhéban, ami az egyik legkorábbi keresztény irat, már ezt olvashatjuk:
Az utasítás második parancsa így szól: 2. Ne ölj, ne törj házasságot (vö.: Mt. 19,18), gyermeket meg ne ronts, ne paráználkodj, ne lopj, varázslással ne foglalkozz, ne keverj mérget, ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg
Illetve:
Teremtőjüket nem ismerik, megölik a gyermekeket, megrontják Isten teremtményét, elutasítják a szegényt, a gazdagok szószólói, a szegények törvénytelen bírái, mindenféle bűnt elkövetnek; mentesek legyetek, ó gyermekeim, mindezektől!
A Kr. u. 4. században legálissá vált a keresztény hit, és így katolikus szegényházak, árvaházak és betegápoló intézmények jöhettek létre. Később, a középkorban pedig főképp a kolostorok váltak olyan helyekké, ahol árva vagy nagyon szegény gyermekekről gondoskodtak, ha a rokonok nem tudtak, hiszen ekkor még nem létezett erre állami intézményrendszer. Viszont sokkal több szerzetes és apáca volt, aki tudott ilyen tevékenységet is folytatni. Ők saját család híján megosztottság nélkül Isten és a felebarátaik szolgálatára tudták szentelni magukat.
Az újkorban már azt láthatjuk, hogy kifejezetten olyan szerzetesrendek jönnek létre, amelyek nehézsorsú gyermekekkel akarnak foglalkozni. Bizonyára sokunk kedves filmélménye a Legyetek jók, ha tudtok, amely pontosan ebbe a tevékenységbe enged bepillantást, nem eltitkolva az Egyházban a kezdetek óta jelen lévő rosszat sem. Az említett film főszereplőjének, Néri Szent Fülöpnek (1515–1595) egyik méltó szellemi utóda volt a sok közül Bosco Szent János (1815–1888) is, a Szalézi rend megalapítója, amely azért jött létre, hogy tagjai szegény sorsú fiúkkal foglalkozzanak. De a sort a végtelenségig lehetne folytatni, könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, hogy a katolikus Egyházban mennyien foglalkoztak a gyermekek felkarolásával. Viszont most szeretnék rátérni a jelenre és azon belül is Magyarországra.
A kommunista államosítás és egyházüldözés miatt is erőteljesen megcsappant a hívek, így a papok, szerzetesek és apácák száma, illetve kiépült az állami rendszer. Ezek miatt már nincs olyan nagy súllyal jelen a katolikus Egyház a gyermekvédelemben, mint akár csak száz évvel ezelőtt volt. Jó példa erre a Jó Pásztor Nővérek története is:
1892-ben érkezett Magyarországra, ahol magyar lányok is csatlakoztak hozzájuk. Először lányok és nők képzésében tevékenykedtek, Óbuda mellett Ikervárott és Kecskeméten is. 1892-ben leánynevelő intézetet hoztak létre Óbudán, a Szőlő utcában. Az óbudai Jó Pásztor-templomot 1901-ben építették a makedón származású özv. San Marco hercegné, született nagyszentmiklósi Nákó Mileva adományaként. A második világháború után 258 nővér működött az országban
1948-ban államosították a nevelőintézetet, 1951-ben pedig feloszlatták a rendet. A nővérek titokban ezt követően is folytatták munkájukat.
A rendszerváltás után, 1989-ben ötven magyarországi nővér folytatta szolgálatát, emellett négyen érkeztek külföldről. Budapesten az 1992-ben nyitott Zápor utcai otthon bántalmazott asszonyoknak nyújtottak menedéket; 2024-től a Bécsi úton nyitottak egy másik anyaotthont, 1995-től Gyöngyösorosziban nyitottak házat, valamint 2011-től »Csak Egyet« Szociális Segítő Központ néven hajléktalan asszonyok melegedőjét működtették, az évek során 862 édesanyát és 1886 gyermeket segítve.
2025 elején befejezték 133 éves magyarországi szolgálatukat; óbudai otthonaikat a Marista Iskolatestvérek vették át.
(Wikipédia)
Viszont ha valaki katolikus intézményeket keres az óvodákon és iskolákon kívül is találhat a fent említett negatív folyamatok ellenére, pl.:
– a Máltai Szeretetszolgálat intézményei (pl. a zuglói Befogadás Háza),
Én azt megértem, hogy ha valaki nincs és soha nem is volt kapcsolatban a katolikus Egyházzal, akkor nem tud róla, hogy milyen szerepe volt és van a gyermekvédelemben, viszont arról a médiának hála minden tud, hogy mikor melyik papról derült ki, hogy pedofil, vagy hogy mik voltak azok a Magdaléna-mosodák. Ezek borzasztó esetek, hatalmas bűnök, főleg, hogy tudjuk, nem egy esetben eltussolták őket. Nem szabad őket bagatellizálni és én se akarom. A rengeteg pozitív ellenpélda nem teszi ezeknek a súlyát kisebbé. Viszont azt is tudni kell, hogy az Egyház bocsánatot kért ezek miatt és az utóbbi évtizedekben nagyon sok intézkedést tett a gyermekvédelem érdekében, hogy ne történhessenek meg újra ilyen esetek, vagy ha sajnálatosan megtörténtek, kiderüljenek minél előbb és az elkövetők megkapják a megfelelő büntetést.
Jézus maga is azt mondta:
Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak, de jaj annak, aki okozza azokat. Jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék, mint hogy megbotránkoztasson egyet is e kicsinyek közül.
(Lk 17,1-2)
A katolikus Egyház történelmi küldetése nem csak az evangélium terjesztése, de a gyermekek védelme is, akár már megszülettek, akár még az édesanyjuk méhében vannak. És bár sajnos jelen volt és van a gonosz az Egyházban, ahogy a világban is, az az igazság, hogy a kereszténység óriási szerepet játszott abban, hogy az emberi élet méltóságának és védelmének gondolata mélyen beépüljön az európai kultúrába, és méltatlannak tartom, hogy a botrányok és bűnök mellett erről gyakorlatilag sosincs szó, így rengtegen élnek abban a hitben Magyaroszágon, hogy az abortuszt ellenző katolikusokat bezzeg csak addig érdeklik a gyerekek, amíg az édesanyjuk méhében vannak,
E méltalan elhallgatást ellensúlyozva is szertném megköszönni mindenkinek, aki akár az Egyházon belül, akár azon kívül a gyermekekkel és a kismamákkal foglalkozik nagy-nagy szeretettel, és a legtöbb esetben kellő anyagi és szellemi megbecsültség nélkül.
Végül pedig egy gondolat az ebben élen járó Néri Szent Fülöptől figyelmeztetésül és buzdításul magamnak és nektek is:
Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!
