A hazáját szerető diák

Írta: Tóth Tihamér püspök 

A hazának erejét gyermekeinek száma, kultúrája s gazdagsága együttesen adják. Tehát nem az a jó hazafi, aki mellét döngeti minden március I5-én s teli torokkal szavalja a «Talpra magyar»-t, hanem az, aki azon a helyen, ahová őt hivatása éppen a jelen helyzetben állította, mindent elkövet, hogy az ott ráváró feladatot a legapróbb részletekig tökéletesen teljesítse. A diák tehát akkor legjobb magyar hazafi, mikor jellemének kialakításán dolgozik és mikor sokat tanul, mert ezzel növeli nemzetének kultúráját s értékét. Viszont az az ifjú, aki idejét lopja, hazaáruló, mert nemcsak önmagát hagyja kiműveletlenül, hanem ezáltal hazáját is szegényebbé s gyengébbé teszi. 

Szűtökben legyen a haza és ha kimondani szükség, 

Tetteitek zengjék nagy diadalmi nevét.

(Vörösmarty.)

Szeretném, ha jól megjegyeznéd magadnak: egy ország nagysága nem természeti kincseitől, nem régi történelmének dicsőségétől, nem királyainak ügyességétől függ elsősorban, hanem polgárainak derekasságától, munkakedvétől s becsületes jellemétől.

Apa s anya, testvér s nővér, játszótársak és kis házunk, szülővárosunk s környéke, hegy és völgy, rét és patak, mindez együtt adják a haza fogalmát. A hazában együtt érző, egyformán gondolkodó emberek laknak, akik éppúgy emberek, mint bárhol máshol a földtekén, de akiknek mégsem mindegy, hol élnek, mert ahhoz a kis földdarabhoz, amelyet magyar hazának neveznek, szívük különös szeretettel láncolja őket. Csodálatosan alkotta a nagy Isten az emberi szívet: bárhová veti el az életsors, hazájába, szülőföldjére mindig vissza-visszavágyik. 

A Teremtő tervei szerint alakultak a különféle népek, melyek mindegyikének sajátos feladat betöltését írta elő a világot kormányzó isteni Gondviselés. Amint a világon minden egyes embernek különleges rendeltetése van – (neked is, fiam, és azt senki más helyetted betölteni nem képes), – éppúgy minden egyes nemzetnek megvan az isteni Gondviselés által kimért különleges feladata, tehát megvan a joga a léthez, az élethez. A kereszténység, mely oly fönséges erővel hirdeti minden ember egyenlőségét Isten előtt és minden ember szeretését, mégsem szünteti meg a népek különállását s a nemzeti érzést, hanem megnemesíti azt. Szent vallásunk nem hirdet internacionalizmust oly értelemben, hogy le kell rombolni a nemzetek közt a különbségeket és sajátosságokat (mert hiszen ez a természet rendjének megbontása volna), hanem ellenkezőleg, a leghangosabban tiltakozik minden nemzeti elnyomás ellen. Maga az Úr Jézus adott legszebb példát a hazaszeretetre, amikor földi hazájának, Jeruzsálemnek pusztulását előre látva – könnyekre fakadt.

Fiam, szeresd te is ezt a magyar hazát! S minél megalázottabbnak látod ma, szeresd annál inkább! Szeresd azt a helyet, hol bölcsőd ringott, hol először hallottad az «apa», s «anya» szókat. Szeresd ezt a magyar népet s a magyar földet. Szeresd s ragaszkodjál hozzá! Valaha, mikor dicső volt országunk története, talán nem is kellett ezt külön mondani. De ragaszkodjál most is ehhez a megalázott, megtépett, csonka hazához s ne készülj arra – amire hallom, sok fiú készül! «Mihelyt diplomám lesz, kivándorlok.» Ubi bene ibi patria! Ott a hazám, ahol jól megy a dolgom? Ezt nem a jellemes gondolkodás találta ki! Ha itthon is annyit dolgozol, mint amennyit külföldön robotolnod kell majd, meg tudsz élni idehaza is. S lesz-e itt valaha magyar feltámadás, ha a legderekabb magyar ifjak vándorbotot vesznek kezükbe, de itt maradnak éppen azok, akiket szívesen küldenénk Palesztinába!? 

A diák íróasztala az az üllő, amelyen a fiúk saját szerencséjüket, de hazánk jövendő sorsát is kovácsolják. A nemzeti élet újraalapozásához minden egyes ifjú eszére, tudására, szorgalmára elengedhetetlen szüksége van a hazának. A Trianonban megállapított önkényes határokat csak fokozottabb kultúránkkal tudjuk szétfeszíteni.

S vér, veríték, vagy halál az,

Mit kíván, 

Áldozatként rakjuk azt le

Zsámolyán, 

Hogy mondhassuk csend- s viharban:

«Szent hazánk!

Megfizettünk mind, mivel csak 

Tartozánk.»

(Vörösmarty: Fóti dal.)

Ingyenélőket a világon tűrni nem szabad. Mindenkinek kivétel nélkül dolgoznia kell. Tehát a fiúknak is! Ha nem akarsz ésszel dolgozni, menj el suszterinasnak és a csirizestálnál végzett becsületes munkádért tisztelettel megbecsüllek. De ha egyszer diák vagy, akkor végezd a te munkádat. Ez pedig a tanulás!

Az szereti hazáját, aki egynek érzi magát vele; együtt örül diadalán, együtt búsul romlásán, együtt pirul szégyenén; aki a haza jövőjét mindenestül a maga jövőjének tartja, s aki együtt mondja Vörösmartyval: 

És érezzük minden érverését,  

Szent nevére földobog szívünk; 

És szenvedjük minden szenvedését, 

Szégyenétől lángra gerjedünk; 

És óhajtjuk nagynak trónusában, 

Boldog és erősnek kunyhójában.

(Liszt Ferenchez.)

De a hazaszeretet nemcsak érzés, hanem akarat is, a «mindent a hazáért» lelkülete.  

Tűrj érte mindent, ami bánt. 

Kínt, szégyent és halált; 

De el ne szenvedd, el ne tűrd 

Véred gyalázatát.

(Vörösmarty: Honszeretet.)

Ha kell, tudj meghalni a hazáért. De mindenesetre tudj élni is a hazáért, vagyis a lehető legtökéletesebben betölteni azt az állást, ahova kötelességed állít – ma, mint diákot, holnap, mint a haza egyik munkás, tanult, felnőtt tagját. Fiúk, a haza elsősorban ti vagytok, minden egyesetek külön-külön. A haza nagysága azon fordul meg, mint állja meg a helyét minden egyes ember, mily odaadással s lélekkel teljesítik az egyének kötelességüket. Ki minél tökéletesebb ember, annál jobb hazafi; tehát az ifjak, mikor lelkük és eszük tökéletesítésén dolgoznak, a legszebb hazaszeretet munkáját végzik. 

Fiúk!

A gyűlöletnél jobb a tett,

Kezdjünk egy újabb életet.

Legyen minden magyar utód

Különb ember, mint apja volt.

Ily áldozat

Mindig szabad,

Mert még neked virulnod kell, ó hon,

Vagy – szégyen rögzik minden fiadon!

 

Kié e hon, ha nem miénk?

Ha érte mindent megtevőnk,

Ha tiszta kézzel áldozánk,

S lettünk, mi eddig nem valánk:

Nincs hatalom,

Mely visszanyom!

És még neked virulnod kell, ó hon,

Mert Isten, ember virraszt pártodon.

(Vörösmarty: Jóslat.)

A költők kifogyhatatlanok a nemzeti önérzet fontosságának hangoztatásában. Nem ér semmit az a nemzet, amely becsületéért minden áldozatra nem képes.

Nichtswürdig ist die Nation, die nicht 

Ihr Alles freudig setzt an ihre Ehre

mondja Schiller a «Jungfrau von Orleans»-ban. Ha igaz ez a mondás, sokkal inkább igaz az, hogy nem ér semmit az a nemzet, amely ifjaiért minden áldozatot meg nem hoz; de viszont nincs reménye, jövője annak a nemzetnek, amelynek ifjai minden áldozatot meg nem hoznak saját lelkük, jellemük ideális kialakításáért. 

Édes fiam! Dermesztő hólepel súlya nyomakodik a sírra, ahová belehantolták az ezeréves magyar történelmet. De íme, hóvirágok emelgetik fejecskéiket a halotti lepel alól, – ti vagytok a tavaszi fakadást, új életet, új reményt jelentő hóvirágjai a magyar jövőnek. Minden reménye abban van ennek a szegény hazának, hogy a mai nyomorúság, gyűlölet, bizonytalanság és nélkülözés közt is acélosra edződik az új ébredésnek, a magyar feltámadásnak reménye: a művelt magyar ifjú. A nemzet tátongó sírjának omladozó szélén ti lesztek a második Árpádok, az új honfoglalók: ti, édes fiaim, magyar ifjúság! 

Vagy visszavívja ős hazánk

Szabadságát karunk,

Vagy érte küzdve, hű felek

Egyért s együtt halunk.

(Garay.)

Így növekedjél, fiam, hogy az ifjúból férfiú váljék, művelt férfiú, művelt katolikus férfiú! 

A budapesti gyakorló főgimnázium (másképp «Mintagimnázium") 254. sz. «Minta»-Cserkészcsapatának van egy tüzesen pattogó dallamú csapatindulója. Búcsúzásul ezt írom le, mert jobbat nem ajánlhatnék életprogramul:

Fel, fiúk. «Minta»-Cserkészek! 

Égbeszálljon hő imánk! 

Jó munkára legyünk készek, 

Ránk vár Egyházunk s Hazánk.

Fel!

Ős hitünknek, nemzetünknek 

Reményei mi vagyunk; 

Szent Imréhez, s «minta» névhez 

Méltón élni akarunk. 

Nem félünk, nem rettent meg a harc, 

Hisz' él bennünk a krisztusi arc. 

Ifjú keblünkben így megterem 

Hótiszta szív és hősi jellem. 

Fel, fiúk, «Minta»-Cserkészek! 

Szórjon villámot szemünk! 

Földre sújtott ezer évnek 

Új reménye kél bennünk.

Fel!

Szívünk dobban, vérünk lobban, 

Pírban mindnyájunk arca; 

Számadóra hív az óra: 

Álljunk készen a harcra! 

Hatalmas Istenünk, légy velünk, 

Gonosszal kell ha megküzdenünk, 

S valóra váltjuk a jó munkát: 

Visszavesszük az ősi hazát!

Ha úgy hozza a sors, hogy becsületedért, meggyőződésedért, elveidért küzdened kell, – hát fogsz küzdeni. Ha valaha, ma kell lelkébe írnia e meggyötört haza minden igaz fiának Horatius szavait: Vivite fortes fortiaque adversis opponite pectora rebus, – «férfiasan éljetek és a szerencsétlenséggel férfiasan szálljatok szembe». 

Édes fiaim! Óriási, emberfeletti feladatot vár tőletek a csonka magyar haza. Húszmilliónyian voltunk, nyolcmilliónyian maradtunk, s amit országunk fizikai erőben vesztett, szellemi erőben kell azt megnyernie. Kemény feladat, – de mindegy!

Ti meg fogjátok ezt tenni!

Mert meg kell tennetek!

És mert veletek a hatalmas Isten!

Nézd, fiam: Istened hív – egyházad hív – hazád hív! 

Mi lesz válaszod?

Mi lehetne más, mint: Megyek, megyek! 

Forrás: Tóth Tihamér – A művelt ifjú, kép: Márton Lajos