Lehetsz, hogy nem is a férfiak miatt szenvedsz?

Az utóbbi években nem csak szabad lett, de divattá is vált a családanyáknak a láthatatlan terheikről panaszkodni, amelyek a gyerekneveléssel és a házimunkával járnak.

Én azt gondolom, jó, hogy ezekről lehet beszélni, de mintha valami félrecsúszott volna, és átestünk volna a ló túloldalára: az anyaság és a háziasszonyság már sokszor úgy van beállítva, mintha a legnehezebb és legszörnyűbb dolgok lennének a világon. Amit nagyban erősít az is, hogy megjelentek a mások nyomorán élősködők is az online térben, akik abból profitálnak, hogy panaszkodnak és panaszkodtatnak, de megoldást nemigen kínálnak azon felül, hogy gyűlöld a férfiakat meg a „patriarchátust”, és ne szülj gyereket.

Öt gyerek anyjaként és olyasvalakiként, aki 12 éve háztartásbeli, úgy gondolom, hogy valamennyire kompetens vagyok, hogy erről írjak.

Nekem az a véleményem, hogy ma Magyarországon sok probléma igazából nem egy esetben csak a nők fejében létezik. Igen, a gond sokszor nem a társadalommal, a férfiakkal vagy konkrétan a férjünkkel, hanem velünk van, és épp ezért a megoldás kulcsa is mi vagyunk. Nekünk kell változtatnunk a hozzáállásunkon. Én pedig bátorítanék mindenkit, hogy tegye meg, mert én is megtettem, és azóta sokkal jobban érzem magam anyaként és háziasszonyként.

Mindannyian felnövünk egy mintával, hogy ami környezetünkben a nők hogyan élték meg az anyaságot és a háztartásvezetést. Emellett ott van az a csomag, amellyel a férjünk érkezik. Majd mindezt nyakonötjük általában azokkal az ideálokkal, amelyeket a közösségi médiában látunk. Ebből kialakul egy képünk, hogy ahhoz, hogy jó feleségek, anyák és háziasszonyok legyünk, mit kell és mit nem szabad tennünk. Mi pedig nyilván azok szeretnénk lenni, hiszen szeretjük a családunkat. Keresztényeknél még vallási vetülete is lehet: szentté akarunk válni, áldozatosak akarunk lenni, akik jól helyt állnak a hivatásukban.

Csakhogy közben elfeledkezünk arról, hogy ez a mi életünk. Ami nem ugyanolyan, mint a szüleinké, nagyszüleinkké volt. Ahogy nem is olyan, mint bárki másé a baráti körünkből vagy épp a szociális médián. Nekünk az anyaságunkat és a háziasszonyságunkat nem ahhoz kell szabnunk, hogy csinálták a szüleink vagy a nagyszüleink, vagy hogy csinálják a barátnőink, esetleg influencerek. Hanem mihez kell szabnunk? Ahhoz, hogy nekünk és a mi saját családunknak mi a jó vagy legalábbis a kevésbé rossz.

Mondok egy példát a különbségre, ami az én életemben is jelen van, ahogy a legtöbb mai fiatal anyáéban. A dédszüleim generációjában nagyon sok volt a háztartásbeli nő, így a nagyszüleim nemzedékének nem okozott gondot, hogy gyerekek mellett dolgozzanak akár azok hathetes korától (persze ez nem normális és nem tesz jót, de kivitelezhető volt). Az én egyik nagymamám szülei pl. konkrétan a mellette lévő házban éltek és a dédnagymamám nem dolgozott soha. Aztán a nagyszüleim generációja 55 évesen ment nyugdíjba, így a szüleim nemzedékére is jellemző, hogy nagyon sok rokoni segítséget kaptak az anyasághoz. Ellenben az én korosztályomról inkább az mondható el, hogy tízből ha egy anyának van rendszeres nagyszülői segítsége: a nagyszülők vagy dolgoznak, vagy távol élnek, vagy egyszerűen annyia önzőek, hogy nem hajlandóak az unokákkal foglalkozni. Mondanom sem kell, hogy annak az anyasága, akinek a közelben lakik legalább egy, bármikor ugrasztható, akár napi szinten segítő nagyszülő, meg azé, akinek egyáltalán nincs vagy csak ritkán nagyszülői segítsége, összehasonlíthatatlan.

Tehát az anyaság sokat változott, és nem csak jó irányba. De ehhez tudunk alkalmazkodni. És ezt kell tennünk, nem másokat figyelmi, másokhoz hasonlítgatni magunkat: se a felmenőinkhez, se a kortársainkéhoz, se valóéletbeli ismerősökéhez, se influencerekéhez. Főleg nem kéne olyanokat követnünk az online térben, akik apró részletekig menően megmondják nekünk, hogy legyünk jó anyák és háziasszonyok, és ilyen nőkkel se szabadna barátkoznunk. Aki számára az anyaság és a háztartásvezetés ideológia, sőt vallás, zsidósan mindenre kiterjedő szabályrendszerrel, nem tudom, hány száz „kell”-el és „ne tedd”-el, az vagy számításból rosszat akar, vagy maga sem egészséges lelkileg, és épp így áldozat. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy minden szabály és elvárás rossz, és ne törekedjünk arra, hogy jó anyák és háziasszonyok legyünk. De egy minden mozdulatunkat beszabályozó, rugalmatlan kaptafa csak arra jó, hogy megkeserítse az életünket és a családunkét is.

Sokan szidják a társadalmat meg a patriarchátust, de én úgy látom, a legtöbbször a nők ragaszkodnak ilyen extra elvárásokhoz, és ők teszik őket magukra és másokra. A férjek, apák általában sokkal lazábbak. Persze, tudom, ez is a férfiak hibája, hogy a nők ilyenek... Felnőnénk végre és felelősséget tudnánk végre vállalni a hibáinkért? Talán a férfiak várják el, hogy influenszer csodaanyákat olvasgassunk és mindenféle idióta szabályt találjunk ki, hogy ettől jó anyának érezhessük magunkat? Nem férfiak szokták leszólni a nőket a legtöbb esetben, ha nem hordoznak, hanem babakocsiban tolják a gyereküket, vagy ha nem a biokertükben termelt zöldségekből és gyümölcsökből készítik neki az ebédet, hanem üveges bébiételt vesznek, és még sorolhatnám ezeket a roppant fontosnak kikiáltott, de egyébként a teljesen mindegy kategóriába eső dolgokat. 

A háztartás terén se azt látom, hogy mostanság a férfiak nyomasztanák halálra a feleségüket. Hány magyar férj kényszeríti a nejét, hogy márpedig vasaljon? Vagy hány apa tiltakozik az ellen, hogy a felesége megtanítsa a gyerekeiket a házimunkára és el is várja, hogy beszálljanak, életkoruknak megfelelően (és nemüktől függetlenül)? Hány férfi mondaná azt a feleségének, ha segítségre van szüksége, hogy márpedig nem hívhatsz babysittert, nem rendelheted az ebédet vagy nem fizethetsz időnként takarítónőt? Nyilván vannak ilyenek, de korántsem a többség.

Magyarország történelmét ha végignézem, rengeteg olyan nőt látok, akinek nem kellett házimunkát végeznie egyáltalán és a gyereknevelésben is volt sok segítsége. Vagy ha kellett is házimunkát végeznie, akkor együtt végezte más nőkkel, rokoni, szomszédi körben, és persze a gyerekeivel. Nem látom azt, hogy a gonosz patriarchátus Európában valaha is arra kárhoztatta volna a nőket, hogy mindenfajta segítség nélkül és elszigetelt magányban végezzék az anyai vagy háziasszonyi feladataikat. 

Ez inkább egy modern dolog, és az individualizmusból, az elidegenedésből fakad, és ki merem mondani: a feminizmusból. Az individualizmusban és a feminizmusban a gyermekvállalás magánügy lett, hobbi, mintha valaki kisállatot tartana. Senki ne szóljon bele! De ha a gyermekvállalás teljes mértékben magánügy és opcionális, akkor az is csupán az én dolgom, ha nehézségeim vannak közben. Nem mellesleg a modern feminizmus elterjesztette a kemény szupernő mítoszát, akinek senkire nincs szüksége. Majd hirtelen az anyaság és a házimunka miatt elkezd panaszkodni és segítségre van szüksége? Sok nő, aki ebben a grrrl power ideológiában nőtt fel, amiben az az érték, ha mindent egyedül oldasz meg és nem szorulsz senkire, még magának se meri bevallani, hogy segítség kellene neki, nemhogy másoknak, főleg, hogy könnyen megkaphatja a felelőtlen szülő bélyegét, aki ostobán túlvállalta magát. 

Úgy gondolom, arra, hogy valaki nagyon szenved a házimunka vagy a gyereknevelés miatt, nem az a megoldás, hogy a férfiakat utáljuk vagy nem szülünk, hanem hogy megérünk lelkileg annyira, hogy képesek legyünk belátni, segítségre van szükségünk, és odáig is eljutunk, hogy nem érdekel, mit gondolnak mások. 

Engem már nem izgat semmiféle társadalmi nyomás vagy elvárás, mert nem a társadalomnak akarok megfelelni. Istenen meg a legszűkebb családi-baráti körömön kívül senki véleménye nem hat meg, de még az övéké, a szeretteimé is csak egy bizonyos szintig, mert ők is csak emberek. 

Nem érzem úgy, hogy nem lehetek boldog, amíg meg nem változtatom a társadalmat, hogy ne gondoljon rólam rosszakat. Amíg törvényi erővel nem kényszeríthetnek a „mások” arra, hogy mondjuk főzzek, addig miért érdekeljen, hogy azt gondolják, hogy lusta vagyok meg nem vagyok igazi nő, mert rendelem az ebédet, hétvégén meg a férjem főz? Vagy miért zavarna, ha vannak, akik rossz anyának gondolnak, mert nyáron valamennyit megy az ovisom oviba, az iskolások meg táborokba, pedig itthon vagyok? Vagy zokognom kéne amiatt, mert vannak, akik azt pletykáják rólam, hogy biztos a férjem erőltette rám, hogy öt gyereket szüljek? Miért kéne, hogy befolyással legyen az életemre az, ami más emberek fejében van, vagy ami hülyeségeket beszélnek?

Igazából az segített eljutni idáig a harmincas éveim elejére, hogy rájöttem, nincs olyan, hogy „társadalom” meg „mások”. Egyének vannak, esetleg csoportok, és vannak ezek közül, akiknek szimpatikus vagyok, másoknak meg nem. Ha akarnék se tudnék megfelelni mindenkinek, mert mindenki mást gondol arról, mit és hogy kéne csinálnom. Jézus se volt kedves mindnenki számára, akkor én hogy lehetnék? Úgyhogy magamon kívül egyvalakinek igyekszem megfelelni, Istennek, és bizonyos korlátozásokkal a férjemnek. Persze emellett igyekszem alapvetően mindenkivel udvarias és kedves lenni, meg nem ártani másoknak, de nem félek egyáltalán nemet mondani vagy határokat húzni, bár még vannak helyzetek, amikben ezt tanulnom és gyakorolnom kell, pl. mikor idegenek olyasmit kérdeznek, amihez igazából semmi közük.

A másik gondolat, ami sokat nyomott a latba, hogy rájöttem, nem tökéletesnek kell lennem, hanem a korlátaimból és a körülményeimből kell valami jót kihoznom, és a gyerekeim nem lesznek lelki sérültek, ha nem teljesítek mindenben 100%-osan és nem adok meg nekik mindnent. Már csak azért sem, mert mások is vannak az életükben, akiktől kapnak: az édesapjuk, nagyszülők, más rokonok, tanárok, edzők stb. 

Azt gondolom, bizonyos tőlünk független keretek között az anyaság és a háziasszonyság is olyan, hogy nagyon komolyan lehet alakítani, csak el kell jutnunk fejben oda, hogy nekem ezt szabad. Megtehetem azt, hogy ezt vagy azt nem csinálom, mert nincs rá időm és energiám, vagy – most kapaszkodjatok meg –, mert egyszerűen nincs kedvem. Megtehetem azt, hogy kérek vagy fizetek segítséget. És eljutok odáig is, hogy nem zavar, ha valaki szerint ezt rosszul teszem. Joga van ehhez a véleményéhez, nekem meg jogom van ahhoz, hogy tegyek rá magasról.

Tudom, könnyebb ezt leírni, mint megtenni. Én is sok-sok év után jutottam el idáig – ahogy írtam, 12 éve vagyok anya. De az első lépés talán az lehet, hogy kilépsz mindenféle anyukás FB-csoportból és leveszed a követést a legtöbb influenszerről: azokról is, akik irreális elvárásokat pakolnak rád kimondva-kimondatlanul, de azokról is, akik hergelnek és önsajnálatra késztetnek. Mert igen, felszabadító kimondani, hogy nehéz, de ezután a változtatás jön, nem pedig az, hogy áldozatpózba vágjuk magunkat, önsajnálatban tapicskolunk és mások felé gyűlölködünk. Vannak bunkó és rosszul gondolkodó emberek, de az én dolgom nem az ő megváltoztatásuk, hanem az életem megváltoztatása. Ha pedig a való életben vannak ilyen emberek körülöttünk, akkor jöhet a határhúzás, vagy ha az nem működik, akkor a távolságtartás.

Nekem egyébként Bihari Viki videói segítettek nagyon sokat. Nyilván az ő szavait se szabad isteni kinyilatkoztatásként fogyasztani, de a legtöbb dolog, amit mond, nagyon jó és hasznos, meg fergeteges humora van. A másik, amit ajánlani tudok, Révész Szilvia Elég jó nő c. könyve. Ő egy baptista családanya és nagy tapasztalattal, szeretettel és bölcsességel írta meg ezt a könyvet.

Gondoljunk csak bele, hogy technológiai szinten micsoda fejlődés ment végbe (jórészt férfiaknak köszönhetően), és emiatt mennyi szempontból sokkal könnyebb anyának és háziasszonynak lenni. Ne fosszuk meg magunkat ezektől a könnyebbségektől mindenféle teljesen felesleges és túlzó elvárással. Az anyaság, főleg a kisgyerekes évek mindenféle extra „feltét” nélkül is épp elég megpróbáltatást tartogatnak. Merj változtatni, merj segítséget kérni! És kérlek, ne szenvedj feleslegesen! Krisztus azt mondta, vegyük fel a keresztünket, de azt nem, hogy még faragjunk hozzá párat. 

Azt pedig végleg ne hagyd, hogy a nehézségeid által mások felhasználhassanak arra, hogy a férjed, vagy általánosságban véve a férfiak vagy épp a gyermekvállalás ellen hergeljenek. Sokan, akik előadják magukról, hogy a nőkért vannak, valójában csak hatalomért, népszerűségért, pénzért vagy ideológiai céljaik megvalósításáért foglalkoznak veled, és nem vagy más a szemükben, mint egy hasznos hülye. 

Ha pedig vannak szenvedéseink, amelyeken nem tudunk enyhíteni, ne felejtsük el, hogy Jézus velünk van a szenvedéseinkben is, és azokat Vele megélve jóra fordíthatjuk, felajánlhatjuk magunkért és másokért, és segíthetnek abban is, hogy növekedjünk az erényekben és jobb emberekké váljunk.