Szolgáld a férjed!
Mind a családban, mind az ezt nagyban leképező társadalomban mindenkinek megvan a szilárdan meghatározott helye, s ezzel a hellyel bizonyos kötelezettségek és jogok járnak. Ha mindenki teljesíti a helyzetével járó családi-társadalmi feladatait, akkor rend lesz. Ha viszont a kötelességeket valahol elhanyagolják, az nem csupán a társadalom többi tagjára hat hátrányosan, hanem – súlyos esetben – az Ég rendje is felborul. A családi-társadalmi kötelesség tehát szakrális kötelesség is: annak teljesítésével az ember nem csak az élet fő célját, a család, illetve a társadalom harmonikus működésének és fennmaradásának biztosítását éri el, hanem a kozmosz összhangját is megvédi.1
Szélsőségesen individualista korunkban, melyben a már-már korlátlan szabadságot, az önmegvalósítást, valamint a vágyaink és érzelmeink követését állítják elénk boldogító életcélul, érdemes lenne a konfuncianizmusnak ezen tanítását fontolóra vennünk, hiszen a katolikus tanítással is egybevág, csak az utóbbi évtizedekben kevés szó esik róla. A keresztény tanítás szerint is hierarchia uralkodik mind a túlvilágon, mind e világon – a társadalomban, az Egyházban és a családban is. Súlyos probléma, ha ez az Istentől adott rend felborul, illetve ha nem végezzük el a helyünkből fakadó állapotbeli kötelességeinket.
Sajnos Európában a tisztelet, a kötelesség és a hierarchia mind szitokszóvá vált, kényelmetlen bilinccsé, amely akadályoz minket a kiteljesedésben és abban, hogy valóban önmagunk legyünk. Ez a személet az Egyházat is megfertőzte és belülről emészti. Azonban megtehetjük, hogy mi a saját életünkben és a családunkban helyreállítjuk a szent rendet, elfoglaljuk az Isten által nekünk szánt helyet, és a tőlünk telhető módon teljesítjük állapotbeli kötelességeinket.
Van azonban egy probléma, amellyel szembesülnünk kell, mégpedig az, hogy már nem is tudjuk, hol van a helyünk, és ez a hely milyen kötelességekkel jár. Családanyaként figyeltem meg, hogy arról rengeteg szó esik akár a közösségi médiában, akár hús-vér társaságokban, hogy miképpen lehetnék jó szülő. Nem állítom, hogy minden tanács helyes, messze nem az. Viszont szó van minderről. Az anyákat érdekli, hogy lehetnek jó édesanyák, és rengeteg tartalomgyártó van, aki ezt a témát járja körül. Mindenféle nevelési elvekről szó esik, vagy épp arról, milyen ételeket adjunk vagy ne adjunk a gyerekeinknek, de felkapott téma a képernyőidő is. Ámde van valami, amiről egy szó sem esik. Egy rendkívül kényes téma, amiről beszélni politikailag inkorrekt, és én magam is úgy nőttem fel, hogy poros katolikus könyveken és amerikai protestáns weboldalakon kívül nemigen találkoztam vele. Ez pedig, hogy hogyan legyünk jó feleségek.
Tragikus dolog ez, hiszen a keresztény tanítás szerint nekünk, házas nőnek az az elsődleges feladatunk, hogy a férjünket szolgáljuk. A Teremtés könyve leírja, hogy a nőt Isten azért teremtette, hogy a férfi segítőtársa legyen. A szeretetrend szerint is a házastársunk előrébb van, mint a gyermekeink. De ez logikus is, hiszen a gyermekeinket közel húsz évig neveljük, majd esetleg még nagykorúakként is a fedelünk alatt laknak egy ideig, de ha egészségesek, akkor kirepülnek, saját családot alapítanak, és a kapcsolatunk, bár megmarad, de korántsem lesz olyan intenzív. Ezzel szemben a házastársunkkal együtt leszünk, míg a halál el nem választ. A gyermekeinknek is akkor teszünk jót, ha a házasságunk szilárd. A gyermeknevelés igazából itt kezdődik, hogy boldog házasságba születnek bele, és önkéntelenül is magukba szívják azt a mintát, ahogy a szüleik egymáshoz viszonyulnak, valamint pozitív módon alakítja a pszichéjüket az a biztonságos, szeretettel teli környezet, amelyet egy egymást szerető házaspár jól működő házassága teremt meg a számukra.
Az imént felvázolt fontossága ellenére tabutéma a feleségek szerepe és az ő kötelességeik még a mai Egyházban is. De ha szóba is kerülnek, akkor is csak amolyan tompított, elmismásolt módon, esetleg elviccelve, hogy az átlagos, feminista, emancipált nőnek ne sértse a fülét mindaz, amit hall, hiszen már szinte csak ők járnak templomba, nem lenne bölcs őket is elüldözni.
Pedig az igazságban élet van. Élet a házasságok, a családok és az Egyház számára, de ugyanúgy a nemzet számára is. Ha a családban helyreáll a rend, és mindenki igyekszik kiválóan betölteni a helyét, akkor az Egyház és Magyarország is újra virágozni fog. Nélküle viszont a halál a jussunk. Ha az Egyház félelemből, konfliktuskerülésből, haszonlesésből nem hirdeti a kényes igazságokat, akkor súlyos bűnt követ el, és oka lesz a házasságok diszfunkcionális működésének vagy felbomlásának, a gyermekek pszichés problémáinak és rossz mintáinak, a férfiak szellemi impotenciájának, hogy nem tudnak, de nem is akarnak jó hatást kifejteni legalább a szűk környezetükre, illetve a szereptévesztett és frusztrált nők rombolásának, végső soron pedig tömegek pokolra jutásának. Épp ezért hívok arra minden feleséget, aki ezeket a sorokat olvassa: valósítsd meg Isten tervét a házasságodban, szolgáld a férjed!
Ilyen egyszerű. Nem varázslat, nem is atomfizika. Nekünk, feleségeknek az kell legyen az életünk célja, hogy a férjünket szolgáljuk. És ha ezt megtesszük, akkor minden helyre kerül a családban. Akkor megtettük a tőlünk telhetőt azért, hogy boldog legyen a házasságunk és a gyerekeink is egy olyan erőteljes jó mintával nőjenek fel, amelyre támaszkodhatnak egész életük folyamán. Csodálatos példánk nemzedékek előtt ragyoghat fáklyaként, ugyanúgy, ahogy sajnos asszonyok generációi adhatják át a lázadó, önző, romboló mintájukat.
A bölcs nő felépíti házát, a balga pedig a felépültet is lebontja kezével.
(Péld 14,1)
Miért olyan nehéz ezt megtenni? Az ok a feminizmusban keresendő. A feministáknak hála lehetetlen már csak felvetni is annak a gondolatát, hogy szolgálnunk kell a férjünket, hogy alá kell neki rendelődnünk, hogy Isten a férjünk segítőtársául teremtett minket. Az összes jó tanács, amit a feministák adnak, az, hogy csapj az asztalra, állj ki magadért, ne hagyd a férjednek megmondani, mit tegyél, vedd rá a férjedet, hogy ő is legalább a házimunka felét elvégezze stb. Nemzedékek óta kínos olyan nőnek lenni, aki a férjére felnéz, hallgat rá, szolgálni akarja, bízik benne. Ezt minden nő érezheti. Tudjuk jól, hogy a nők megvetik azokat a feleségeket, akik engedelmeskednek a férjüknek, akik szolgálni akarják őt, akik nem sértődnek meg mindenen, akik nem erőszakolják ki, hogy az legyen, amit ők akarnak.
Ki kell törnünk a feminizmus bűvköréből és abból, hogy a többi nőnek akarjunk megfelelni, azt mutogatni, hogy mi bizony emancipált nők vagyunk, akik „nem hagyjuk magunkat”. Egyszerűen az az igazság, hogy ahhoz, hogy boldogok legyünk, nem a többi, sajnos 99,99%-ban agymosott és frusztrált nőnek kell megfelelnünk, hanem Istennek és a férjünknek.
De honnan is van ez a frusztrtáltság? Miért teszi örök elégedetlenné a nőket a feminizmus?
Minden nőben két ösztön munkál. Az egyiket a Jóisten ültette belénk: ez a vágy arra, hogy egy nagyszerű, férfias férfinak odaadhassuk magunkat és szolgálhassuk őt. Minden egészséges nőben van egy „érzékelő” arra, hogy melyik férfi férfias és melyik nem. Nőkként arra vágyunk, hogy egy nagyszerű férfi segítőtársaként élhessük le az életünket. Egy olyan férfinak alárendelődni és őt szolgálni, akire felnézünk, akire büszkék vagyunk, nem szégyen, nem szenvedés, hanem a női megelégedettség kulcsa.
Sajnos azonban a bűnbeeséskor belépett egy másik ösztön is az életünkbe, amelyet a feminizmus rendkívüli módon felerősített. Ez pedig a vágy arra, hogy a férjünkön uralkodjunk, vagyis elérjük, hogy ő szolgáljon minket, ő rendelődjön alá nekünk, ő alkalmazkodjon mindenben hozzánk, legyen mindig az, amit mi akarunk.
Hogyha egy nő nem győzi le magában Krisztus kegyelme révén a férje feletti uralkodás iránti perverz vágyat (perverz, hiszen női természetével ellentétes), akkor örök boldogtalanságra van kárhoztatva, és ha megházasodik, nem talál a férjében és a házasságában örömet. Hiszen csak két út állhat előtte. Az egyik, hogy hozzámegy egy férfiatlan férfihoz, aki hagyja magán uralkodni. Ekkor azért lesz boldogtalan, mert bár az uralom iránti vágya kielégül, azonban le fogja nézni a férjét és szégyellni fogja őt. Ráadásul, mivel ő lett a családfő, olyan terheket is kell hordoznia, amelyek nem neki valóak. Ha viszont egy férfias férfihoz megy hozzá, aki ellenáll neki és nem hagyja magát papuccsá tenni, folytonos hatalmi harcból fog állni az életük, a nő pedig egyfolytában meg lesz sértődve és áldozatnak fogja tartani magát, akit egy gonosz férfi igyekszik elnyomni, ahelyett, hogy királynéként elfoglalná a helyét a férje oldalán, és élvezné, hogy egy igazán férfias férfi a férje, aki asszonyának lenni büszkeség. De az is lehet, hogy a férje egyszerűen megunja a harcot, elhagyja és elvesz inkább egy olyan nőt, aki nem a versenytársa, hanem képes arra, hogy a segítőtársa legyen.
A Biblia sok helyen ír az erényeknek és önuralomnak híján lévő, hatalomra törő, elégedetlen, összeférhetetlen asszonyról, amilyen sajnos a legtöbb mai magyar nő is. Hogy ez milyen nagy probléma, amit nem szabadna eltitkolni vagy elviccelni, hanem a papoknak rendszeresen kéne róla prédikálni, megmutatja ez a részlet is Sirák fia könyvéből:
Nincs fej, amely gonoszabb a kígyó fejénél, és nincs harag, amely felülmúlná az asszony haragját. Kellemesebb együtt lakni oroszlánnal, sárkánnyal, mint együtt élni rosszlelkű asszonnyal. Eltorzítja a gonoszság az asszony arcát, elsötétíti ábrázatát, mintha medve lenne. Barátai körében ülve, akaratlanul is egyre sóhajtozik. Eltörpül minden gonoszság az asszony gonoszsága mellett, hadd érje a bűnösök sorsa. Homokos lejtő az öreg ember lábának: ilyen a nyelves asszony a szelíd urának! Ne nézd az asszony szépségét, és ne kívánd meg az asszonyt szépsége miatt! Harag, tiszteletlenség, és nagy szégyen az asszony, ha övé az elsőség a férje fölött. Levert kedély, szomorú arc és sebzett szív a rossz asszony. Ernyedt kéz, roskadó térd az asszony, aki nem boldogítja férjét.
(Sir 25,22-32)
Visszatérve a konfuciánus világképhez, ismét Salát Gergely tanulmányából idézek:
Mint láttuk, az ideális konfuciánus társadalomban mindenkinek megvolt a meghatározott helye, az azzal járó jogokkal és kötelességekkel. A konfuciánus eszmerendszer a fő hangsúlyt a társadalmi pozíciókra, a társadalmi szerepekre helyezte, az egyéniséggel, a személyes értékekkel kevésbé törődött. Valakit nem azért értékeltek pozitívan vagy negatívan, mert jó vagy rossz dolgokat cselekedett; a megítélés alapja mindig az volt, hogy az illető a társadalomban elfoglalt helyzetével járó funkciót jól ellátta-e. Jellemző, hogy a több tízezer ránk maradt kínai életrajz zöme gyakorlatilag az adott személy által betöltött pozíciók felsorolásából, s ezekhez kapcsolódó rövid értékelésből állt: a konfuciánusokat nem érdekelte «az ember az álarc mögött», csupán azzal törődtek, hogy az embernek a társadalom számára releváns cselekedetei megfeleltek-e a pozíciójához fűzött elvárásoknak. A lényeg tehát a szerep volt, nem az egyéniség, s ez vonatkozott a nőkre is.
Mit tudunk mi, mai feleségek ezzel a szemléletmóddal kezdeni? Amikor mindenhonnan az ömlik ránk, hogy a nemi szerepek rosszak, mintha a szerep csupán színészkedést jelenthetne, azt, hogy valami kívülről ránk kényszerített szerep fogságában vergődünk. Ugyanakkor az Egyház tanítása szerint a feleség szerepe nem béklyó, nem egy maszk, hanem egy gyönyörű ruha, amelybe bele kell nőnünk és méltósággal kell viselnünk. Számunkra, akiknek házas hivatásunk van, ez a szerep a menyegzői köntös, amelyet alázattal el kell fogadnunk és büszkén viselnünk kell, amelyre méltóvá kell válnunk, amelyet nem szabad önző okokból félredobnunk, különben nem engednek majd a király menyegzőjére, vagyis nagy eséllyel nem fogunk mennybe jutni.
Istennek, a mi Teremtőnknek, a Világ Urának joga van kijelölni a számunkra egy szerepet, joga van korlátokat szabni a számunkra, és joga van elvárni, hogy bizonyos kötelességeknek eleget tegyünk. Az az „én”, amihez ragaszkodunk, és az a „szabadság”, amelyből nem akarunk engedni a hivatásunk betöltésének rovására, valójában a bűneinket jelenti és a szabadságot arra, hogy rosszat tegyünk. Ilyen individualizmust és szabadságot kínál nekünk a világ. Kiválóan jellemzi ezt XI. Piusz pápa a házasságról szóló enciklikájában:
E felfogás szerint az élettani szabadság azt jelenti, hogy a nő a feleségi, hitvesi és anyai terhektől tetszése szerint szabadnak érezheti vagy szabaddá teheti magát (ez azonban nem emancipáció, hanem gonosz gaztett, mint ezt már eléggé kimutattuk); gazdasági szabadság az, hogy a nő férje tudta nélkül s annak akarata ellenére is szabadon birtokolhatja, intézheti és kezelheti a maga vagyonát, elhanyagolva gyermekei, férje és a család érdekeit; a társadalmi szabadság a nőt elvonja a háztartástól, a gyermekek és a család ápolásától, hogy azokkal mitsem törődve saját hajlamának szabadon élhessen, és közügyekkel foglalkozzék vagy közhivatalt vállaljon.
Ámde ez a nőnek nem igazi felszabadítása és nem is az az észszerű és méltóságteljes szabadsága, mely a keresztény nő és feleség magasztos állásának kijár. Inkább a nőiesség és az anyai méltóság megrontása, s az egész család felforgatása, mellyel a férj a feleségét, a gyermek anyját, a ház és a család állandó éber őrét veszíti el. Sőt éppen a nőnek magának veszedelmes ez a hamis szabadság és a férjjel való nem természetes egyenlőség, mert ha a nő leszáll arról a királyi székről, ahová őt az evangélium a családi otthon falai között emelte, rövidesen visszasüllyed (nem annyira külső látszatra, mint valójában) a régi rabszolgaságba, s mint a pogány népeknél, a férj merő eszköze lesz. 2
Ahogy a konfucianizmus és a kereszténység egyaránt tanítja, nem szabad korlátlan individuumként tekinteni magunkra és egy torz szabadságot hajhásznunk, amely azt jelenti, hogy a Teremtő akaratára és a vállalt szerepünkkel járó feladatainkra egyaránt fittyet hányunk, és újra akarjuk definiálni mindenféle érzésekre és divatokra alapozva magunkat és azt, mit is jelent feleségnek lenni. Inkább fogadjuk el, amire Isten meghívott minket, vegyük fel az asszonyoknak járó menyegzős ruhát, hordjuk büszkén, és igyekezzünk, hogy napról napra egyre méltóbbak lehessünk rá és egyre inkább hozzá formálódjunk. Így a szeretteink között is az Égi harmónia hordozói lehetünk, ha pedig családunkban a szent rend uralkodik, akkor az másokra is kisugárzik majd, így az egész Egyházat és a hazát szolgálhatjuk ezzel.
____________________
1 Salát Gergely: Női szerepek a konfuciánus világképben
2 XI. Piusz: Casti connubii
A fenti írás eredetileg a DuoGladii magazin IV. évfolyamának 4., Kína tematikájú számában jelent meg, amely itt megvásárolható.
Fontosnak tartom megjegyezni a félreértések elkerülése végett, hogy az írásom nem jelenti azt, hogy a hagyományos kínai kultúra minden, nőkkel kapcsolatos eszméje vagy gyakorlata összeegyeztethető a katolikus tanítással.
