Katolikus válasz a szenvedésre

Meghajtom a fejemet azok előtt, akik nálam sokkal többet szenvedtek és szenvednek, és mégis hisznek. Nekik kellene megírniuk ezt a bejegyzést. Azonban nekem is voltak és vannak nehézségek az életemben, engem is foglalkoztatott a szenvedés problémája, és hozzám is szegezték már a kérdést: hogy létezhet Isten, ha ártatlanok szenvednek?

Máshonnan közelíteném meg a kérdést. A szenvedés tény. Az igazságtalan szenvedés is. Igyekezhetünk rajta változtatni, de mindig lesznek, akik ártatlanul szenvednek. Isten maga is ártatlanul szenvedett a kereszten. A szenvedés tehát adott a bűnbeesés óta. A kérdés az: hogyan akarom, hogy én vagy más szenvedjen? Istennel vagy Isten nélkül?

Én azt gondolom, azzal, hogy a szenvedés miatt elkezdjük tagadni Isten létét, nem lesz jobb. Sőt, sokkal rosszabb lesz. Mert ha hittel szenvedek, akkor abban a tudatban szenvedek, hogy:

1. Nem vagyok egyedül a szenvedéseimben, mert Isten mindig mellettem áll.

2. A szenvedésemnek értelme és haszna van. Ha Istennel élem át, megtisztít lelkileg és fel tudom ajánlani másokért vagy magamért.

3. Minden szenvedésemért kárpótolva leszek a túlvilágon. Még a legszörnyűbb szenvedések is eltörpülnek a mennyország boldogságának a mértékéhez, amely ráadásul örökké tart.

Aki engem vagy mást ezektől a vígasztaló tényektől meg akar fosztani, kegyetlen. Az istentelenség végtelen lelki brutalitásának az egyik ismérve, hogy elvesz a szenvedőtől minden vigaszt és kapaszkodót, és a nagy, értelmetlen semmit adja helyettük.

Az ateizmus logikája szerint, mivel a szenvedésnek nincs semmi értelme és haszna (ahogy igazából az életnek sem), az a legnagyobb rossz, így mindenáron meg kell szüntetni vagy akadályozni. Igen, még erkölcstelenségek árán is. És azért szabad bűnök révén is megszüntetni vagy megelőzni a földi szenvedéseket, mert valójában nincs túlvilág, így pokol se.

Innentől kezdve pedig lehet, sőt kell:

• magzatokat gyilkolni, akik megeshet, hogy betegek;

• már megszületett szenvedőket gyilkolni eutanázia által;

• a magányos papok vagy szerzetesek, az érvényes szentségi házasságot kötöttek vagy épp a homoszexuális hajlamúak számára (újabb) kapcsolatot elnézni.

Miért is? Ismételjük csak el újra! Mert az istentelenségben (legyen az nyílt ateizmus vagy a liberális „kereszténység”) a legnagyobb rossz nem a bűn, hanem a földi szenvedés. Ezért a földi szenvedést bűn árán is szabad, sőt kell enyhíteni, megszűntetni vagy megelőzni. Akkor vagy jó „humanista”, ha ezt támogatod. 

Manapság, ha azt mondod, amit Krisztus is hírdetett és véghez is vitt, hogy az embereknek vállalniuk kell az időleges földi szenvedést a nagyobb jóért: Istenért, a hazáért, a családjukért, az üdvösségért, akkor már nem hithű kereszténynek tartanak, hanem kegyetlen farizeusnak. 

Pedig Krisztus és a szentek élete is – amellett, hogy erkölcsös eszközökkel enyhítették vagy megszüntették a szenvedéseket, és nekünk is ezt kell tennünk –, mind erről szólt, közöttük különösen is a mártíroké: vállalni az elkerülhetetlen földi szenvedéseket a nagyobb jóért. Mert nem a földi szenvedés a legrosszabb dolog a világon, hanem a bűn és a túlvilági örök szenvedés.

Ezért lehet boldogabb egy hívő és erkölcsös ember, aki súlyos beteg, mint egy hitetlen és erkölcstelen világfi, akinek egészség, pénz és mindenféle örömök megadattak, így világias mércével mérve tökéletes az élete.

A boldogság titka az, hogy szeretetkapcsolatban élek Istennel a megszentelő kegyelem révén, vagyis nincsenek halálos bűneim, és értelme van az életemnek, és igen, értelme van a szenvedésnek is.

Az értelmetlen, istentelen, bűnös élet az ellentéte a boldogságnak, nem pedig a szenvedés.

Ezért lesz annyi híres, gazdag, sikeres ember drog-, szex-, gyógyszer- vagy alkoholfüggő, vagy épp öngyilkos. Mindenük meglett, amit ember csak kívánhat, és mégsem lettek boldogok. Muszáj magukat eltompítani vagy épp megölni, hogy elmeneküljenek a boldogtalanságuk ténye elől.

Ha hívő keresztény vagy, akkor az életednek és a szenvedéseidnek is értelme és haszna van. Megtisztítanak lelkileg, és felajánlhatod őket magadért vagy másokért. És azt is tudod, hogy nem tartanak örökké, és ha előbb nem is, a túlvilágon Isten ezerszeresen kárpótolni fog minden szenvedésért, amit a földön ki kellett állnod.

Nagyon sajnálom azokat, akik a földön keresik a tökéletes boldogságot, ráadásul bűnök árán. Mert nem fogják megtalálni, sőt, csak rontanak a saját helyzetükön, és nagy a valószínűsége, hogy a haláluk után egy még szörnyűbb szenvedés vár rájuk: az örök kárhozat.

Viszont aki hittel szenved, annak a szenvedése a maga és mások javára válik, ahogy az történt Krisztus és minden mártír szenvedésével is.

A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.

(Róm 8,16-18)