Katolikus feminizmus – létezik?
Azt gondolom, erre a kérdésre adott válaszként mind az igen, mind a nem megállja a helyét attól függően, mit értünk feminizmus alatt.
Ha feminizmus alatt a fősodratú, baloldali, radikális feminizmust értjük, aminek a célja a teljes egyenlőség a társadalom és a család szintjén is a két nem között (sőt, egyes irányzataiban a nőuralom), a válaszom nem, nem létezhet katolikus feminizmus, hiszen az Egyház tanítása szerint a férfiak hivatottak a családok és a társadalmak vezetésére is (különböző kényszerhelyzeteket leszámítva). Ellentétes az Egyház hagyományos tanításával, hogy a nők és a férfiak teljesen ugyanazokat a jogokat élvezzék és ugyanazok a kötelességek terheljék őket – bár szükségszerű átfedések természetesen bőven vannak.
Hogy a teljes jogegyenlőség és a nők férfiszerepbe kényszerítése szembe megy az Egyház tanításával, arra hoznék néhány idézetet a teljesség igénye nélkül:
Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének.
(Ef 5,22-24)
Szeretném azonban, ha megértenétek, hogy a férfi feje Krisztus, az asszony feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten.
(1Kor 11,3)
Nem a férfi lett ugyanis az asszonyból, hanem az asszony a férfiből. S nem a férfit teremtette Isten az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért. Ezért viselje az asszony annak jelét, hogy hatalom alatt áll, az angyalokra való tekintettel.
(1Kor 11,8-10)
A fiatal asszonyokat tanítsák arra, hogy ragaszkodjanak férjükhöz, szeressék gyermekeiket, legyenek komolyak, tiszták, háziasak, gyöngédek, a férjük iránt engedelmesek, nehogy az Isten szavát káromlás érje.
(Tit 2,4-5)
Ugyanígy az asszonyok is engedelmeskedjenek férjüknek, hogy ha némelyek közülük nem is hisznek Isten szavának, a feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket, amikor látják tiszteletet érdemlő, tiszta életeteket. Ékességüket ne külsőségekben keressék, abban, hogy hullámos a hajuk, arany ékszereket aggatnak magukra vagy drága ruhákat viselnek. Isten szemében a rejtett ember az értékes, romolhatatlan szelídségével és nyugodt lelkével. Hajdan így ékesítették magukat a szent asszonyok is: reméltek Istenben és engedelmeskedtek a férjüknek.
Így engedelmeskedett Sára is Ábrahámnak, akit urának nevezett. Az ő leányai vagytok, ha jót tesztek, és semmiféle fenyegetéstől nem ijedtek meg.
(1Pt 3,1-6)
Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban.
(Kol 3,18)
A férj a család irányítója és az asszony feje. Az asszony, mivel hús a férj húsából és csont az ő csontjából, úgy engedelmeskedjék a férjének, mint társa, nem pedig mint rabszolganője, azaz engedelmességét méltóságnak és tisztességnek kell kísérnie. Az elöljáró férjben és az alárendelt asszonyban — mert az előbbi Krisztus, az utóbbi az Egyház képmása — az isteni szeretetnek kell vezérelnie a kötelességek teljesítését. »Mert a férfi feje az asszonynak, mint Krisztus feje az Anyaszentegyháznak. . . De amint az Anyaszentegyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy az asszonyok is férjüknek mindenben« (vö. Ef 5,23–24).
(XIII. Leó pápa Arcanum divinae sapientiae kezdetű enciklikája, 1880)
Ugyanazok a tévtanítók, akik a házastársi hűség és tisztaság fényét írásaikkal és beszédeikkel elhomályosítják, a feleségnek férje iránti bizalomteljes és tisztességes engedelmességét is könnyen megingatják. Vakmerő állításuk szerint ez az alárendeltség az egyik házastárs méltatlan rabszolgasága a másik féllel szemben, holott szerintük a házastársak mindenben egyenjogúak. Mivel pedig az egyik fél szolgasága sérti az egyenjogúságot, a nő felszabadítására szükség van, sőt – mint büszkén dicsekszenek – ez az emancipáció már meg is valósult, vagy megvalósítása folyamatban van. (...) a társadalmi szabadság a nőt elvonja a háztartástól, a gyermekek és a család ápolásától, hogy azokkal mit sem törődve saját hajlamának szabadon élhessen, és közügyekkel foglalkozzék vagy közhivatalt vállaljon.
Ámde ez a nőnek nem igazi felszabadítása és nem is az az ésszerű és méltóságteljes szabadsága, mely a keresztény nő és feleség magasztos állásának kijár. Inkább a nőiesség és az anyai méltóság megrontása, s az egész család felforgatása, mellyel a férj a feleségét, a gyermek anyját, a ház és a család állandó éber őrét veszíti el. Sőt éppen a nőnek magának veszedelmes ez a hamis szabadság és a férjjel való nem természetes egyenlőség, mert ha a nő leszáll arról a királyi székről, ahová őt az evangélium a családi otthon falai között emelte, rövidesen visszasüllyed (nem annyira külső látszatra, mint valójában) a régi rabszolgaságba, s mint a pogány népeknél, a férj merő eszköze lesz.
Az annyira túlzott és követelt jogegyenlőséget el kell ismernünk mindabban, ami az emberi személyt és méltóságot megilleti, s amely a házassági szerződésből következik és hozzá tartozik a házassághoz. Ezekben mindkét hitvest egyenlő jogok és egyenlő kötelességek illetik meg. Egyéb területeken bizonyos egyenlőtlenségnek s alá- és fölérendeltségnek kell lennie, amit a család java és a családi élet rendjének egysége és szilárdsága megkövetel.
(XI. Piusz pápa Casti connubii kezdetű enciklikája, 1930)
A tapasztalat bizonyítja, hogy fáradoznunk kell az anyai feladat társadalmi újraértékeléséért, a vele járó fáradozás megbecsüléséért, s annak belátásáért, hogy a gyermekeknek szerető gondoskodásra van szükségük, hogy felelős személyiséggé tudjanak fejlődni; erkölcsileg és vallásilag éretté és pszichológiailag kiegyensúlyozottá válhassanak. Becsületére fog válni a társadalomnak, ha lehetővé teszi az édesanyának – anélkül, hogy szabadságában akadályozná, pszichológiai vagy gyakorlati megkülönböztetéssel sújtaná honfitársnői színe előtt –, hogy egyedül a gyermekek gondozásának és nevelésének szentelje magát az életkoruknak megfelelő szükségletek szerint. A társadalom és a család szempontjából, ha az édesanya kénytelen elhagyni e feladatát azért, hogy kereső foglalkozást űzzön otthonán kívül, lehetetlenné vagy nehézzé válik a gyermekek megfelelőfelnevelése.
Ebben az összefüggésben hangsúlyoznunk kell, hogy az egész munkafolyamatot tágabb értelemben úgy kell megszervezni, hogy alkalmazkodjék az egyes személyek igényeihez és életformájához, mindenekelőtt családi életéhez, figyelembe véve nemüket és életkorukat. Tény ugyanis, hogy sok társadalomban az asszonyok az életnek szinte minden területén dolgoznak. Azonban az a helyes, ha sajátos adottságaiknak megfelelő munkát végezhetnek – minden hátrányos megkülönböztetés nélkül, s anélkül, hogy kizárnák őket olyan munkakörökből, melyeknek betöltésére alkalmasak –, de úgy, hogy tiszteletben tartják családi törekvéseiket, s azt a különleges szerepet, amely a társadalom felépítésében a férfi mellett megilleti őket. A nő igazi kibontakozása olyan munkaszervezést igényel, hogy előbbre jutásáért ne kelljen sajátos női mivolta elhagyásával fizetnie, vagy hogy ne károsodjék a családja, amelyben mint édesanyának helyettesíthetetlen szerepe van.
(Szent II. János Pál pápa Laborem exercens kezdetű enciklikája, 1981)
A fentiek alapján elmondható, hogy ha a feminizmus alatt azt értjük, hogy a nők helyzetével foglalkozunk, akkor természetesen létezhet katolikus feminizmus, sőt kell is legyen a baloldali fősodorral szemben egy katolikus feminizmus, amely az Egyház tanítását igyekszik megvalósítani a női nemmel kapcsolatban. Erre két okból van szükség: egyrészt, mert sosem valósult még meg tökéletesen Isten akarata a női nemmel kapcsolatban, másrészt mert a világ folyamatosan változik, és ezért minden nemzedéknek a feladata, hogy az adott körülményekre alkalmazza az Egyház tanítását – a nőkkel kapcsolatban is.
Miért nem elégséges az, hogy antifeministák legyünk? Miért kell – a fenti értelemben véve – katolikus feministának lennünk?
Azért, mert nem elég reakciósan szembe menni a radikális feminizmussal. Nem mondhatjuk azt, hogy minden egye törekvésük rossz (volt). Azt sem mondhatjuk, hogy már tökeletesen megvalósult az Egyház tanítása a nőkről, ezért a dolgunk csak annyi, hogy a szüffrazsett mozgalmak előtti állapothoz térjünk vissza. Ez már csak a társadalmi és technológiai fejlődés miatt is teljesen nonszensz lenne. Egy katolikus nem mehet el amisnak.
Természetesen abban az értelemben nevezhetjük magunkat antifeministának, hogy szembe megyünk a fősodratú feminizmus téves céljaival és vívmányaival. Ilyen értelemben én is annak tartom magamat. De ahogy lett keresztényszocializmus, úgy akart az Egyház egy katolikus feminizmust létrehozni, ami törekvés már a XX. század elején is megfigyelhető volt.
Az Egyház nem vetett el minden társadalmi változást, minden átalakulást a nők jogai tekintetében. XI. Piusz pápa meg is fogalmazta ezt a már szintén idézett Casti connubiiban:
Ahol pedig a férjezett nőnek társadalmi és gazdasági helyzete a megváltozott viszonyok miatt bizonyos változásokat követel, az államhatalom feladata a kor szükségleteihez és követelményeihez megfelelően alakítani a nő polgári jogait, mindig ügyelve arra, amit a nő sajátos természete, a tisztességes erkölcs, a család közjava követel; ügyelve a család lényegi rendjére, amelyet az emberinél magasabb isteni tekintély és bölcsesség szervezett meg, ennélfogva sem állami törvény, sem magánakarat meg nem másíthatja.
A konzervativizmust úgy is meg szokták határozni, hogy fontolva haladás. A katolikus feminizmus is ez: fontolva haladunk. Haladunk, mert nem egy adott korban akarunk benne ragadni, hanem az Egyház tanítását akarjuk megvalósítani minden körülmények között. Fontolva tesszük ezt, mert megfontoljuk az Egyház tanítását és nem ülünk fel gondolkodás nélkül minden új eszmeáramlatnak.
Persze írnom kell egy hamis katolikus feminizmusról is, ami abszolút elvetendő. Ez nem a katolikus hit szemüvegén át akarja megvizsgálni és megrostálni a feminista gondolatokat, hanem fordítva: a baloldali feminizmus elvei alapján óhajtja a katolikus tant és gyakorlatot megreformálni. Az autentikus katolikus feminizmus királyvíz; a hamis katolikus feminizmus trójai faló. Sajnos nagyon sokan manapság, mikor katolikus feministának vallják magukat, ezt értik alatta.
Hogy mely elveivel és céljaival érthetünk egyet a feminizmusnak, és melyekkel nem, azt a pápák és katolikus teológusok munkáiból kideríthetjük, amelyekből már nyújtottam a fentiekben egy kis ízelítőt.
Megpróbálom összefoglalni, katolikus nőként mi az én antifeminizmusom vagy katolikus feminizmusom:
A férfi és a nő egyenértékűek, de más a szerepük és nem egyenrangúak: a feleség alá van rendelve a férjének és a társadalomban is a férfiak hivatottak a vezetésre. Azonban ez nem jelenti azt, hogy minden nő alá van rendelve minden férfinak. Csak azoknak kell engedelmeskednem, akiket Isten fölém rendelt, bármelyik férfinak nem.
A kettős erkölcs igazságtalan, de nem az a megoldás, hogy a nők is erkölcstelenek lehessenek, amit a fősodratú feminizmus hírdet, hanem az, hogy a férfiak is legyenek erkölcsösebbek. A baloldali feminizmus hatalmas rombolást végzett e tekintetben és egészen lesüllyesztette a nőket. Mindkét nemnek arra van szüksége, hogy megtérjen és a katolikus erkölcsök szerint éljen.
Jó, hogy megnyílt sok lehetőség a nők előtt a tanulás és a munka tekintetében, azonban az nem jó, hogy olyanok is, amelyek nem illenek a nemünkhöz. Az is káros, hogy nem vesszük figyelembe az anyasággal és a háziasszonysággal járó kötelességeket, amikor a női munkavállalásról beszélünk. A baloldali feminizmus arra törekszik, hogy a nőt minél kevésbé hátráltassa a munkavállalásban az anyaság, míg a katolikus feminizmusnak arra kéne törekednie, hogy a munkavállalás ne akadályozza a nőt az asszonyi, anyai és háziasszonyi feladatai ellátásában. Az is elvetendő, hogy nők tömegeit propagandával vagy kvótákkal olyan foglalkozások felé akarjuk terelni, amelyek általában nem érdeklik őket vagy nem olyan jók benne, mint a férfiak.
A katolikus feminizmus a szememben azt jelenti, hogy arra törekszünk, hogy egy nő minden korban és élethelyzetben megélhesse azt, amire Isten őt azáltal meghívta, hogy nőnek teremtette.
A katolikus feminizmus célja lehet:
~ a lányok felkészítése a házasságra, anyaságra, háziasszonyságra, a nemek különbözőségének figyelembe vétele az oktatásban;
~ hivatástisztázás;
~ anyagi és erkölcsi megbecsülés kiharcolása az anyáknak, háziasszonyoknak;
~ személyi segítség biztosítása a kisgyermekes anyák számára;
~ a főállású anyaság, valamint a gyermekek mellett végezhető munkák („home office” és/vagy négyórás munkarend) szorgalmazása a minél korábbi és teljes állású munkavállalás helyett;
~ a gyermekvállalás- és nevelés honorálása a nyugdíj tekintetében;
~ az abortusz betiltása, a nehéz helyzetben lévő kismamák segítése;
~ a pornográfia betiltása, tisztaságra nevelés mindkét nem számára;
~ közösség biztosítása kisgyerekekkel otthonlévő vagy háztartásbeli nők számára;
~ a meddőséggel küzdő párok oktatása és segítése a katolikus erkölcstannal összeegyeztethető módon
…és még sorolhatnám.
Számomra egy katolikus feminizmus azt jelentené, hogy nem úgy akarunk a nőknek jót, hogy önző és bűnös férfiutánzatokká tesszük őket és támogatjuk őket abban, hogy elhanyagolhassák a családjukat és az otthonukat a munka miatt, hanem úgy, hogy mélyen hívő és nőies nőkké segítjük őket válni, akik nem érzik úgy, hogy korlátozza, hátrányba hozza őket az, ha feleségek, anyák, háziasszonyok lesznek, mert nem akarnak férfiéletutat bejárni, egy fenékkel két lovat megülni – de a jelenlegi helyzettel ellentétben a társadalom se várja el tőlük ezt!
Lehet tehát nőkkel, nőkérdéssel foglalkozni, fontolva haladni katolikusként is. Nem kell, pontosabban nem szabad, hogy a katolikusok azt mondják: „Minden legyen úgy, mintha a XIX. század vagy az 50-es évek Amerikája lenne, hiszen az tökéletes volt!”, „Feleségek halálos bűnt követnek el, ha házon kívül dolgoznak!”, „Nők ne járjanak egyetemre!” „A nők butábbak és rosszabbak, mint a férfiak, ezért nekik csak a főzés meg a babázás való!”, „A nőknek már minden szuper, úgyhogy csak fogják be!”
Sosem volt tökeletes katolikus kor a földön, és a technológiai fejlődés révén az életkörülményeink is folyamatosan változnak. A nő viszont nő marad, és segíteni kell abban, hogy az lehessen mindig, akinek Isten megteremtette. Ezen kéne dolgoznia a katolikus feministáknak, nem pedig azon, hogy a nők minél férfiasabbak, erkölcstelenebbek és a karrier miatt a családjukat és otthonukat elhanyagoló személyek legyenek, akiknek a családjá, de ők maguk is gyakran beleroppannak abba, hogy akár anyagi okokból, akár a társadalom által rájuk helyezett pszichés nyomás, akár a feminista agymosás miatt egyszerre kell vagy akarnak önszorgalomból férfi- és női életutat bejárniuk.