A tökéletes katolikus nagycsalád
Többen azt javasolták nekem, hogy írjak arról, miért is olyan fantasztikus nagycsaládos anyának lenni. Ezzel tudnám vonzóvá tenni ezt az életmódot, nem az ideológiai eszmefuttatásaimmal.
Erről eszembe jutott egy amerikai fundamentalista protestáns szervezet, az IBLP – Institute in Basic Life Principles, vagyis Alapvető Életelvek Intézete, amelyet Bill Gothard alapított 1961-ben. A szervezet neve arra utal, hogy Gothard a Biblia tanításai alapján (vagy legalábbis az ő bibliaértelmezése alapján) felállított olyan életelveket, amelyeket ha betartunk, szinte tökéletes lesz a családunk. Az én meglátásom szerint ez egyfajta családi „prosperity gospel”: ha jó keresztény vagy, sikeres leszel, csak épp nem a pénzügyekben, hanem a család terén.
Na de miért is emlegetem ezt az amerikai vallási szervezetet? Azért, mert még Magyarországra is eljutott egy IBLP-s família, a Duggarok valóságshowja. 2008-tól kezdve 12 éven át követhették nyomon a nézők a 21 fősre gyarapodó Duggar klán életét, majd azt is, ahogy az idősebb gyerekeik maguk is családot alapítanak. Duggarék azért vállalták a felkérést, hogy megmutassák a világnak, milyen csodálatos Isten törvényeit (pontosabban Gothard életelveit) követni. És ha majd a nézők látják, milyen a családjuk, ők is megtérnek és szent életet fognak élni. Csakhogy azóta már a második fiuk ül börtönben pedofiliához kapcsolódó bűnök miatt, és több lányuk is könyvet írt arról, milyen torz tanítások közepette nőttek fel.
Én nem vagyok IBLP-s. Katolikus vagyok. És nem hiszek abban, hogy azt kéne propagálnom, hogy milyen csodálatos a családi életem amiatt, mert katolikus vagyok, hogy mások irigyek legyenek rám és úgy akarjanak élni, ahogy én élek.
Az igazság az, hogy attól, hogy katolikus vagy és betartod az Egyház tanítását, sok rossz dologtól megóvod magad és a gyerekeidet, de nem lesz tökéletes az életed és főleg nem irigylésre méltó a világ szemében, sőt.
A férjem nem tökéletes, én se vagyok az, és a gyerekeink sem. Öt gyerekem született 10 év alatt, és a legkisebb még csak 2 éves. Nincs rendszeres nagyszülői segítségem. A férjem hétköznapokon a nap nagy részében nincs itthon. A legkisebb velem van egész nap (kivéve, amikor babysitter vigyáz rá pár órát), és azon kívül, amikor alszik, folyamatosan figyelni kell rá és ki kell szolgálni. A nagyobbak, amikor itthon vannak, rengeteget veszekednek. Az anyaságom eddigi 12 évében hosszú időszakokat voltam brutálisan kialvatlan. Arról nem is beszélve, hogy ha 3 év alatti gyereked van, gyakorlatilag wc-re se tudsz nyugodtan elmenni segítség nélkül. Én 12 éve folyamatosan ebben az élethelyzetben vagyok.
Most őszintén, amit itt felvázoltam, azt ki irigyelné? Melyik nem komoly, megtért hívő akarna így élni 10-20 évig?
Természetesen sok dolgot tudnék mondani, hogy miért jó anyának, azon belül is nagycsaládos anyának lenni. Le tudnék festeni örömteli pillanatokat. De aki nem hívő, az úgy van vele, hogy nem éri meg. Más is adhat örömet, amiben aztán nincs ennyi lemondás meg hátrány. Egy élete van, miért akarna belőle évtizedeket így tölteni? Inkább nem szül vagy max. kettőt, ha fontosnak tartja, hogy legyen testvére a gyereknek. De lehet, hogy hamarosan meg is bánja, ahogy elég nagyok lesznek hozzá, hogy rengeteget veszekedjenek.
Én nem azért mentem férjhez és szültem öt gyereket, mert azt gondoltam, hogy mivel keresztény vagyok, majd tökéletes lesz a házasságom meg a gyerekeim is, és olyan lesz az életem, mint valami biedermeier festmény. Vagy ha voltak is ilyen illúzióim, elég hamar szerte foszlottak, talán akkor, amikor a két legnagyobb elkezdte a veszekedést úgy 4 és 2 éves korában.
Azért vállaltam ennyi gyereket, mert úgy gondolom, hogy az élet egy Istentől kapott ajándék, és szerettem volna tovább adni annyiszor, amennyiszer felelősen megtehetem.
Azt is gondolom, hogy a legfontosabb dolog az életben, hogy szerethessek és szeretve legyek. Én gyakorlatilag „körbeszültem” magam olyan emberekkel, akiket szerethetek és akik viszontszerethetnek. Nagyon szeretem szeretni a gyerekeimet, megölelni, megpuszilni őket, összebújni velük. Látni, ahogy fejlődnek, ahogy kibontakozik a személyiségük, ahogy megtanulnak dolgokat, ahogy egyre ügyesebbek. A legnagyobb öröm látni, amikor a gyerekeim örülnek, vagy mikor elsajátítanak valamit.
Azért is lett öt gyerekem, mert úgy gondolom, hogy Istentől ezt a hivatást kaptam. Ez a dolgom. Már a megtérésem előtt nagycsaládos anya akartam lenni hat gyerekkel. Ez meg is valósult öt gyerekkel a földön és eggyel az égben.
A gyermekvállalással az Egyházat és a hazámat is akartam szolgálni. Jó katolikusokat és jó magyarokat szeretnék nevelni belőlük, akikkel gazdagabb lesz a társadalom és gazdagabb a menny.
Azért is vállaltunk öt gyereket, mert úgy gondoltuk, ez nekik is jó. Persze most sokszor veszekednek meg zavarják egymást, de ugyanakkor tudnak is egymással játszani, és nagyon szívmelengető, ahogy a legkisebbet körülveszik a szeretetükkel. Az is fontos, hogy a nagyobbak látják és emlékezni fognak rá, milyen kisgyerekkel. Odafigyelünk rá, hogy ne parentifikáljuk őket, de azért a nagyoknak is egy kicsit kell segíteni a kisebbekkel, és így tanulhatnak türelmet, odafigyelést, gondoskodást. Abban is biztos vagyok, hogy nagyobb korukban, amikor kinövik a veszekedést, jó lesz nekik, hogy számíthatnak egymásra, illetve majd az ő gyerekeik is, akik unokatestvérek lesznek. Természetesen nehéz elviselni a sok konfliktust a gyerekek között, de tudom, hogy még ez is értékes, mert még gyerekkorukban, a család és az otthon biztonságos közegében tanulnak meg konfliktust kezelni, együttműködni, alkalmazkodni.
Én úgy gondolkodom, hogy számomra nem az a legfontosabb az életben, hogy minél könnyebb, kényelmesebb és élvezetesebb legyen, hanem az tesz boldoggá, hogy valami rajtam túlmutató ügyért képes vagyok odaadni az életemet: Istenért, a férjemért, a gyerekeimért, az Egyházért, a hazáért. Nekem őértük megérte és megéri mindaz a lemondás és nehézség, amit az jelent, hogy ötgyermekes anya vagyok.
Mindezt nem azért csinálom, hogy itt, a földön valami idillikus kis életem legyen, amit mutogathatok, hogy mások is ilyet akarjanak élni és ezért megtérjenek. Nem vagyunk hibátlan, jól fésült katolikus nagycsalád. Rólunk nem lehetne jehovista propagandaképet festeni. Bűnösök vagyunk és gyarlók – de törekvők.
Én azt gondolom, hogy egy nőnek azért kéne megtérnie és vállalni a hivatást, amit Isten neki készített (a legtöbbek esetében ez a házas és anyai hivatás), mert felismeri, hogy a katolikus tanítás az igazság. Felismeri, hogy Isten teremtette, hogy Jézus emberré lett és meghalt érte. Felismeri, hogy ostoba és bűnös, és szüksége van Istenre, szüksége van útmutatásra és megváltásra. Tapasztalni és viszonozni akarja azt a nagy-nagy szeretetet, ami Istenben ott van iránta. Ezt a szeretetet pedig tovább is akarja adni: meghívása szerint egy férjnek és gyerekeknek, unokáknak. Jobbá akar lenni, hogy egyre jobban tudjon szeretni. Mert már érti, hogy igaz az, amit a katekizmus tanít: életünk célja, hogy Istent megismerjük, viszontszeressük, Őt és felebarátainkat szolgáljuk, és így a mennybe jussunk. Érti és tapasztalja is, hogy csak akkor lehet boldog itt a földön és a túlvilágon is, ha így él.
Írogathatnék arról, hogy milyen örömeim vannak anyaként, de akkor az lenne a fair, ha leírnám az összes fájdalmamat is, és akkor már oda is lenne a mézes-mázas „propaganda”. Nem mellesleg kibeszélném a férjemet és gyerekeimet, amit nem akarok. Nem akarom, hogy rólunk szóljon a blogom, nem akarok „keresztény valóságshow”-t csinálni az életünkből. Nem minket kell követni, hanem Jézust.
Mindent összefoglalva, a nagycsaládos, katolikus anyaság tele van örömmel, de nehézséggel is. Nem tökéletes, felhőtlen, könnyű élet, sőt! Azonban megéri. Minden megéri. És a felszíni változékonyság alatt, ahol hol ború, hol derű a jellemző, a mélyben, a lelkünk mélyén boldoggá tesz ez az életmód, ha Istennel és Istenben éljük meg. A boldogság ugyanis nem a szenvedés- vagy nehézségmentesség szinonímája, hanem azt jelenti, hogy a helyemen vagyok és azt teszem, amire születtem. Nem mellesleg pedig azokkal vagyok, akik a legjobban szeretnek a világon: Istennel, a férjemmel és a gyerekeimmel szeretetközösségben.
Kép: Chatgpt
