A katolikus házasság tulajdonságai

Írta: Jámbor László SJ

A katolikus házasságnak három lényeges tulajdonsággal kell bírnia. E három tulajdonság: a szentség, egység és a felbonthatatlanság. 

1. A házasság első tulajdonsága: a szentség. 

a) A házasság szent, mert maga a teremtő Isten létesítette. 

XI. Pius Pápa „isteni alapításnak, isteni intézménynek” mondja. Isten gondolta azt ki végtelen szeretetében. Ő volt az, aki megalkotta mindentudó isteni akaratával a nagy világ tervét. 

Megalkotta az eget és a földet. „És látá Isten, hogy jó.” Már ott ragyogott az ég boltozatján a nap, a hold és millió csillag. Földünk már kész palota volt, fűvel, fával és mindenféle gyümölccsel telve. 

És teremte az Isten az állatokat. Megteltek a vizek halakkal, a levegőég madarakkal és a szárazföld ezerfajta szebbnél-szebb állattal bővelkedett. „És látá Isten, hogy jó.” 

És megalkotá Isten az embert az ő képére és hasonlatosságára, aki Urát és Alkotóját megismeri, szereti és szolgálja. És Isten azt mondta: „Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon: alkossunk hozzá illő segítőt is. És megalkotta Isten Évát és vivé őt Ádámhoz és megáldá Isten őket és mondá: Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet.” 

Íme, megtörtént az első esküvő. Maga az Isten volt az első eskető pap. A vőlegény Ádám és a menyasszony Éva. Az esküvőnek tanúi az ég angyalai. A szentély maga a paradicsom. Megalakult az első család és ez a házaspár lett az emberiségnek kiapadhatatlan forrása, folyton gyümölcsöző fája.

A mondottakból világos, hogy nem állatok, – mint azt a leszerepelt materialisták szerették állítani – találták fel a házasságot, nem Ádám, nem Mózes, nem a próféták, de még az ég angyalai sem, hanem maga az Isten. Isten a házasság alapítója és azért szent a házasság. 

b) A házasság szent, mert Krisztus szentségi méltóságra emelte. 

Isten a házasságot a paradicsomban úgy rendezte, hogy az szinte előképe lehetett a második isteni személynek az emberi természettel való egyesülésének vagy azon egyesülésnek, mely Krisztus és az ő Egyháza között létezik.

De akármilyen szentnek is teremtette Isten a házasságot, az idők folyamán, a zsidók gonoszsága miatt meglazult a szent kötelék, az elválás és a többnejűség kapott lábra. Krisztusnak, az Isten Fiának kellett jönnie és tekintélyének egész súlyával feltartóztatnia azt a piszkos, szennyes árt, mely azt veszélyeztette és visszaállítani a házasságot eredeti szépségébe, szentségébe.

Többen a hittudósok közül azt hiszik, hogy Krisztus Urunk akkor emelte szentségi méltóságra a házasságot, amikor a kánai menyegzőn megjelent s azt csodatétele által kitüntette. Úgy történt az akkor is, mint ma, hogy a házasulandók tanúk jelenlétében, – a 12 apostol és a boldogságos Szűz volt ott a tanú, – az Istentől felhatalmazott pap, világosabban szólva, Jézus Krisztus, az örök Főpap előtt kijelentették, hogy egymáséi akarnak lenni. Ez alkalommal Krisztus nemcsak a vizet, de a házasokat is megáldotta. Később is nyomatékosan kijelentette a házasságra nézve: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mt 19,6) 

c) Amit Krisztus tanított, azt hirdették az apostolok is. Szent Pál a házasságot azzal a kegyelemteljes friggyel hasonlítja össze, mely Krisztus és az Anyaszentegyház között fennáll, és bevégzésül azt mondja: „Nagy titok ez, Krisztusra és az Anyaszentegyházra mondom.” Nagy titok, mint minden szentség. Szent Ignác is, a vértanú püspök, aki az apostolok idejében élt, mondja: „Illő, hogy a vőlegény és a menyasszony a püspök ítélete szerint kössenek házasságot és az egybekelés Jézus Krisztus rendelete értelmében, mint szent dolog, vagyis mint szentség történjék.” 

d) A trienti szent zsinaton az Egyház is határozottan kijelentette, hogy a házasság a Krisztus Urunktól rendelt hét szentségnek egyike. Ezt tanultuk mi is, mint gyermekek az iskolában, de édesapáink is így tanulták, sőt ősapáink is. Még maga Luther Márton is így vallotta kezdetben: „Hét szentség van, a hetedik a házasság.” Hát akkor mi jogon törülte el e szentséget Luther Márton? 

Mekkora kincset bírunk mi katolikusok a házasság szentségében! 

Nagyon kevés becsületet szereznek azonban a házasság szentségének azok a házastársak, akik az esküvőjük után csakhamar elhanyagolják keresztény kötelességeiket, az Isten házába alig, vagy épen csak a sátoros ünnepnapokon járnak, a szentgyónáshoz talán még akkor sem. Otthon is elfelejtik az imádságot, de annál szaporábban hangzik ajkukról a vallástalan és másfajta utálatos beszéd. Az ilyenek aztán még nem ritkán azon csodálkoznak, hogy miért is nem segíti őket az Isten? Hát megérdemlik? 

2. A házasság második tulajdonsága: az egység. 

Ez annyit jelent, hogy egy férfinak egy felesége lehet. Ezt már maga a Teremtő az ősszülők házasságában úgy állapította meg, mondja a Szentatya, mert azt egy férfi és egy nő között kötötte. Egyetlenegy férfit és egyetlenegy nőt teremtett kezdetben az Isten és megáldá őket és monda: „Szaporodjatok, sokasodjatok, s töltsétek be a földet.” (Ter 1,28) 

Az idővel, a vízözön után elnézte, eltűrte Isten a többnejűséget, mert látjuk, hogy olyan szent férfiak, mint Noé, Ábrahám, Dávid több feleséget vesznek anélkül, hogy a Szentírás ezt helytelenítené. De mikor Jézus megjelent, mint az Újszövetség törvényhozója, visszaállította a házasság egységét. „Nem olvastátok-e – így szólt Ő – hogy aki az embert kezdetben teremtette, férfiúvá és asszonnyá alkotta őket? és mondá: Annakokáért az ember elhagyja atyját, anyját és feleségéhez (és nem feleségeihez) ragaszkodik és a kettő egy testté leszen.” (Mt 19,4–5) 

A házasság boldog napján, boldog órában hűséget fogadtak egymásnak a boldog házastársak. Az eskü szent volt, ez kötelezi mindkettőjüket, a nőt és a férfit. A hűségi eskü őrzi szemüket, szívüket, gondolataikat, ez az egységnek védőgátja, melyet nem szabad a szenvedély és a kísértés undok hullámainak áttörni. De ah, mivé válik sokszor az eskü? A szó: „örökké foglak szeretni” egy pár évre, egy pár hónapra, egy pár hétre zsugorodott. A regények, amelyek a házasságtörést élénk színekkel ecsetelik, a színházak és mozik, melyek a házasságtörést „művészileg” bemutatják, az újságok, melyek a házasságtörést s a belőle származó családi tragédiákat nagy élvezettel és kéjjel kiteregetik és mentegetik, megtették hatásukat a romlatlan lelkekre; otthon csak egy kellemetlen szóváltás kell, és az Isten oltáránál egybeforrt szívek elidegenednek egymástól. Az ördög bőven gondoskodik „új lovagról, egy modern vigasztalóról, jó pajtásról.” Mélyen elszomorító dolog, de úgy van, hogy ez a mai világ sok tekintetben rosszabb a régi pogány világnál. 

Ha hatalmam volna, halottaikból támasztanám fel a régi népeket, kik egykor irgalmatlanul bántak el a házasságtörőkkel, hogy ítéletet tartsanak a mai elpuhult, parázna világ felett. 

Ha eljönnének a régi egyiptomiak, ezer vesszőcsapást mérnének a házasságtörő férfira és a nőnek az arcát torzítanák el, hogy mindörökre meg legyen bélyegezve és elmenjen a kedve a további vétkezéstől. 

Ha eljönnének a régi kumánok, régi szokásuk szerint a házasságtörőt először a főtéren pellengérre állítanak, utána pedig csúfságára egy szamár hátán körülhordoznák az egész városban. 

Ha eljönnének a régi németek, kopaszra nyírnák az asszony fejét, ruháitól megfosztva, korbácsolva űznék egyik helyről a másikra. 

Ha Zeleukus pogány fejedelem élne, végrehajtaná törvényét, szúrassék ki a házasságtörőnek szeme, mert a szem vezeti az embert a bűnre. 

Ha egy spártai jönne, csodálkoznék a házasságtörésen, és azt mondaná, nálunk e bűnre Lykurg nem szabott büntetést, mert nincs oly aljas asszony, aki e gonosztettre vetemednék. 

És mit szól az Isten e bűnhöz? 

Az ószövetségben kimondotta: „Ha valaki paráználkodik másnak a feleségével és házasságtörést követ el felebarátja feleségével: halállal lakoljon a házasságtörő férfi és a házasságtörő asszony is.” (Lev 20,10) Az apostola által pedig minden idők embereinek hirdeti: „Ne csaljátok meg magatokat! Sem a paráznák, sem a házasságtörők nem fogják bírni az Isten országát!” (1Kor 6,9–10)

Ó, mily szépek a mai kor léha, könnyűvérű, erkölcstelen alakjaival szemben az ókor szilárd jellemei!

Tigranesz örmény király feleségével együtt Cyrus perzsa király fogságába esett. A győztes Cyrus a királyi foglyokkal állásukhoz mérten bánt és azok vele egy asztalnál étkeztek. Egyik nap azt kérdezte Cyrus Tigranesztől, hogy mit ad neki, ha feleségét szabadon bocsátja. „Én odaadnám neked, ha még hatalmamban volna, egész Örményországot, de minthogy ezt dicső győzelmed által elveszítettem, feleségem szabadságáért fölajánlom neked életemet és véremet.” Ez a szép felelet annyira meglepte és meghatotta Cyrust, hogy ő mindkettőjüknek visszaadta a szabadságot és országukat sem vette el. – Midőn a királyi foglyok ismét otthon voltak, egy ízben társalgás közben Tigranesz megkérdezte feleségét, hogy ugyan mit tart ő Cyrus királyról, udvartartásáról és a király szépségéről? „Kedves Tigraneszem – így felelt a királynő – én nem tudom, hogyan néz ki a király.” – „Hogy-hogy, hát nem nézted meg őt fogságunk idején? Nem csodáltad meg testi szépségét?” – „Nem, uram, én nem tekintettem rá, hanem csak arra néztem, aki érettem kész volt életét és vérét feláldozni.” – Ó, mily nagy szeretet, mily odaadó hűség jellemzi a királyi házastársakat! Hálásaknak kell lennünk Xenofonnak, aki ezt a szép történetet számunkra megőrizte. De azt is megemlítem, hogy igen sok katolikus férfi és nő van a világon, akiknek szégyenkezniük kellene a pogányok előtt!

Itt az alkalom, hogy az Ószövetségnek egy vértanúlelkű asszonyáról is megemlékezzem, aki tisztaságáért, hitvesi hűségéért majd hogy életét vesztette. Az istenfélő, tisztaszívű Zsuzsannára gondolok. Ott sétált a derék Zsuzsanna háza kertjében. Ketten a zsidók vénei közül bűnre akarták csábítani. És hogy biztosabban sikerüljön gonosz tervük, azzal fenyegették meg, ha nem egyezik bele kívánságukba, azzal fogják vádolni, hogy mással vétkezett. Mit tegyen? Így is, úgy is baj. Rettenetes ravasz kelepcébe került. De Zsuzsanna jó nevelésben részesült; szülei az Isten parancsainak lelkiismeretes betartására oktatták és azért határozottan válaszolt: „Jobb nekem cselekedet nélkül meghalnom, mint vétkeznem az Úr színe előtt.” És az asszonyt viszik a törvényszék elé. A zsidó vének hamisan megesküdtek ellene. A megkövezés a város határában nem maradhat el. Hát van igazság az égben? Van még isteni Gondviselés? De csend! Megállítják a menetet. Egy ifjú bontakozik ki a tömegből és hangosan kiáltja: „Ily balgatagok vagytok-e Izrael fiai, hogy meg nem vizsgálván a dolgot, halálra ítélitek Izrael leányát? Kik vallottak ellene?” – „Ketten.” „Különítsétek el őket egymástól!” És kérdőre vonja az elsőt: „Te elaggott gonosztevő, ha láttad őt, mondd meg, micsoda fa alatt láttad őket beszélgetni?” „A mézgafa alatt.” – „Ten fejedre hazudtál!” – Vezessétek elő a másodikat. „Micsoda fa alatt láttad őket beszélgetni? „A tölgyfa alatt.” „Vesztedre hazudtál!” Akkor a nép a két vén emberre rontott és megölték őket Mózes törvénye szerint. (Dán 13) Íme, vesztükre volt, hogy más feleségére tekintettek. 

b) De mit szóljunk azokhoz, akik a jónak ürügye, leple alatt nemcsak egymásra néznek, hanem egymással „barátkoznak”, „pajtáskodnak?” – A férfit otthon nem érti meg a felesége, nem ismeri el az ő érdemeit. Az asszony meg úgy találja, hogy férje durva, goromba; ha hazajön, azt akarja, hogy a szoba rendben legyen, a gyermekek is és az ebéd is meglegyen. E hibák miatt ez is, az is érzékenykedik, és mi történik? A férfi talált egy megértő leányt, az asszony egy finom modorú, megértő férfit. Semmi rosszra ne gondoljon az ember – ők legalább így kívánják, hogy elhiggyük róluk, hogy az egész nem egyéb, mint puszta, tiszta, ártatlan barátság. Ha meg is engedem, hogy ők oly ártatlanok, mint a ma született kis bárányok, még akkor sem tudom jóváhagyni pajtáskodásukat és barátkozásukat. 

Szent Jordánról, a Domonkosoknak egyik generálisáról olvastam, hogy egy ízben egy szentség hírében álló férfi jött hozzá és megkérdezte őt, van-e valami kivetni való azon, hogy ha ő egy kiváló, jó leánnyal ártatlan barátságot köt? A szent így szólt: „Nézd fiam, a föld tiszta elem, a víz is tiszta elem. Ha a kettő összekerül, mégis sárrá lesz.” – „Értem, atyám!” – szólt a derék férfi és a barátságból nem lett semmi. (Erről a tárgyról bővebben ír P. Müller: A házasság c. könyvében a 47. oldalon.)

3. A házasság harmadik tulajdonsága: a felbonthatatlanság. 

XI. Pius mondja a tiszta házasságról írt körlevelében: „A házassági szövetség felbonthatatlan szilárdságát maga Krisztus hangsúlyozta mondván: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza” és „Mindaz, aki elbocsátja feleségét és mást veszen, házasságot tör; és aki férjétől elbocsátott nőt veszen, házasságot tör.” (Mt 19,6; Lk 16,18) 

Ugyanezt a tanítást hirdeti Szent Pál apostol: „A férjes asszonyt törvény köti az életben lévő férjéhez, de felszabadul a férfi törvénye alól, ha a férj meghal. Házasságtörőnek mondják, ha más férfié lesz, míg férje él; ha azonban a férj meghalt, szabad lesz férje törvényétől úgy, hogy nem válik házasságtörővé, ha más férfié leszen.” (Róm 7,2–3) A protestánsok okoskodása a házasság fölbonthatatlansága körül nem állja meg a helyét, mert nem veszik figyelembe a Szentírás egész szövegét, másodszor, mert véleményüknek ellenáll Szent Pál apostol megcáfolhatatlan szavával, tanításával. (L. 1Kor 7,10, és 39) „Azoknak pedig, akik házasságban élnek, nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy a feleség a férjétől el ne váljék; ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével. A férfi se bocsássa el feleségét. Az asszony kötve van férjéhez, míg férje él; ha férje meghal, szabaddá lesz, menjen férjhez, akihez akar, de csak az Úrban.” 

Szent Ágoston – mint XI. Pius pápa idézi, a felbonthatatlanság mellett szállt síkra: „A szentség magával hozza, hogy a házasság fel ne bontassék s az elvált férfi vagy nő mással, még a gyermekek kedvéért se köthessen házasságot.” 

És ez így van rendjén, mert ez felel meg a házasság természetének. Hisz a házasság két személynek egy egész életre való szövetsége. Erre készültek valamikor, ezt mondogatták és ezt írták egymásnak a boldog jegyesek. Midőn odaléptek az oltárhoz, a feszületre tették kezüket és megesküdtek a tanúk és az eskető pap füle hallatára: „holtomiglan, holtáiglan, semminemű viszontagságában őt el nem hagyom, Isten engem úgy segéljen!” 

Ez a felbonthatatlan házasság biztosítja egyedül, mint XI. Pius pápa mondja, a házasfelek, a gyermekek és az egész társadalmi rend érdekét. 

a) A felbonthatatlanságot követeli tehát a házasfelek érdeke. 

Milyen szívvel térdelne ott az Isten oltára előtt a menyasszony, ha vőlegénye azt mondaná neki: „No igen, együtt maradunk, míg pénzed tart, míg szép, fiatal és egészséges vagy, de ha egyszer a pénz elfogyott, a virág elhervadt, akkor fel is út, le is út, nincs célja, hogy egymásnak terhére legyünk.” Vagy mit gondolna a vőlegény, ha megtudná, hogy ez a fiatal nő azt mondta csak egy héttel előbb egyik bizalmas barátnőjének: „Ez a Pali jó lesz első férjnek, míg egy jobb, szebb, nem kerül!” 

Ott, abban az emlékezetes órában, az oltár szent lépcsőin, csak az a gondolat tudja megvigasztalni, örömre hangolni, boldogítani a szíveket, hogy az eskü örökre szól! Csak ásó-kapa választhat el bennünket egymástól. Szeszély, idegesség, betegség, elszegényedés, megaláztatás nem fog tudni bennünket elszakítani. Szeretetünk erős, mint a halál, mely mindent, mindenkit legyőz. 

A házastársak önmagukat, személyüket adják át egymásnak, midőn megesküsznek. Nem égbekiáltó bűn-e az esküt szétszakítani, lábbal tiporni és a hitvestársat cserbenhagyni? Nem hívja-e az ilyen Isten haragját magára? A házastársak jól felfogott érdeke megkívánja, hogy a házasság felbonthatatlan legyen! 

b) A felbonthatatlanságot követeli továbbá a gyermekek érdeke. Ha egy kis csibe kibújik a tojásból, az néhány óra, néhány nap múlva már önállóan keresi meg a kenyerét, táplálékát. A kis gyermekkel egészen másképp áll az ügy. A gyermek rászorul édes szülei támogatására, nevelésére. Meddig? Ameddig a szülők gyermeküket szárnyára nem bocsáthatják. Néha ez eltart 18–20 évig. De egyik gyermek éri a másikat. A másikkal is addig kell foglalkozni, míg szárnyra nem bocsátható. És így megy ez a többivel. Íme, a természet törvénye megkívánja, hogy a szülők egymás mellett kitartsanak egész életükben, már csak gyermekeik miatt is. 

Mily szomorú azon gyermekeknek a sorsa, akiknek már fiatal korukban kell hallani, tapasztalni, hogy a szülők között nincs meg az egyetértés, hogy közöttük heves szóváltás folyik, azután napokon át egy szó sem hangzik, csak csendes sírás és – csomagolás. A gyermek majd egy mostohát kap, aki egész életén át idegen marad a gyermek számára, de ennek így kell lennie, a szülőknek türelmetlensége, vallástalansága, erkölcstelensége miatt! 1932-ben 2.347 gyermek lett apátlanná, anyátlanná a válás miatt! Szegény gyermekek, a családi fészek szépségéről, melegségéről, boldogságáról ti csak a mesékben hallotok majd valamit, ebben részetek nem lesz!

c) A felbonthatatlanságot követeli végül az állam érdeke. Mi vár az államra, ha egyszer a házastársak minden szíre-szóra, minden kis összekocódásra, rögtön az elválásra szánják el magukat? Ha egymással szemben oly érzékenyek, idegesek, felfortyanók, hogy legkisebb szóra gyilkolni volnának képesek! Mily másképp beszéltek egyszer egymással, hogy áradozott ez is, az is a szeretettől! Hát csak frázis, csak színlelés volt az egész? Beh jó lenne, ha a kötekedő házastársak, legalább saját maguk előtt egy jó, alapos lelkiismeretvizsgálatot tartanának, vagy ha elmennének egy okos, megértő lelkiatyához, hogy tegyen igazságot közöttük! 

(...)

Roosevelt Tivadar, az Észak Amerikai Egyesült Államoknak elnöke, hazájában szerzett tapasztalatai alapján a következő kijelentést telte: „A házassági elválások megkönnyítése a nép veszte, a társadalom átka”.

Ha Franciaország, ez a hajdan oly erős nemzet, az utóbbi 50 év alatt jóformán semmit sem gyarapodott népességben, ennek oka tapasztalt államférfiak nyilatkozata szerint a sok elválás és az ezzel együttjáró erkölcsi süllyedés. 

Mily okosan cselekedett Mussolini, midőn mint Olaszország újjáteremtője, tekintélyének egész súlyával, lángeszének bölcs előrelátásával, odaállt a házasság szentsége mellé és a lateráni szerződésben kijelentette: „Az olasz állam a házasságnak, mint a család alapjának, azt a méltóságot akarja visszaadni, amely az olasz nemzet hagyományainak megfelel s azért a kánonjog által szabályozott házassági szentségnek a polgári jogkövetkezményeket biztosítja.” 

Az Egyház hivatásához, isteni küldetéséhez híven mindenkor küzdött és küzd és küzdeni fog a házasság felbonthatatlansága érdekében. 

II. Lothár a frankok királya, törvényes nejét eltaszította magától és Waldrádával lépett házasságra. És bár sikerült neki különféle eszközök által néhány püspök helyeslését kicsalnia, I. Miklós pápán kudarcot vallott igyekezete, mert ez, minden királyi fenyegetés ellenére, az első, törvényesen kötött házasságnak kelt védelmére, a második házasságot pedig érvénytelennek nyilvánította és II. Lothárt az Egyházból kiközösítette. 

Ismeretes a történelemből VIII. Henrik angol királynak az esete. A király határozott fellépésével a Luther-féle újításokkal szemben oly érdemeket szerzett magának az Egyház előtt, hogy a pápa őt „a hit védője” címmel tüntette ki. Ily nagy kitüntetés után a király azt hitte, hogy súlyos házassági ügyében kivételes bánásmódra számíthat. Arra kérte VII. Kelemen pápát, bontsa fel házasságát aragóniai Katalinnal és engedje meg, hogy udvarhölgyével, Boleyn Annával kelhessen egybe. És ámbár a király minden követ megmozdított, hogy a pápát bűnös kívánságának teljesítésére rábírja és ámbár a reformáció által teremtett szomorú szakadások a legnagyobb elnézést tanácsolták, a pápa mégis megingathatatlan maradt és nem bírták rávenni, hogy azt szétválassza, amit Isten egybekötött. A király fenyegeti a pápát, ha nem engedi meg ezt a második házasságát, hát elszakad egész Angolországgal az Egyháztól és a reformációt fogja országában nyélbe ütni. A pápa kijelenti, hogy végtelenül sajnálni fogja a dolgot, de bűnbe nem adhatja a beleegyezését. És VIII. Henrik elszakadt a katolikus Egyháztól egész Angolországgal, de az Egyháznak a tana a házasság felbonthatatlanságát illetőleg, sértetlen maradt. Kiegészítésképpen megjegyzem, hogy VIII. Henrik később összesen hat hölggyel lépett házasságra, ezek közül kettőt lefejeztetett, kettőt pedig ellökött magától. 

Voltak még VIII. Henrik előtt és után mások is, akik az Egyház tanítását halomra akarták borítani, de küzdelmük sohsem járt sikerrel. Vannak ma emberek, akik társaságokban hangoztatják, hogy ők meg nem nevezhető forrásokból tudják, hogy az Egyház ma, nagy pénzösszeg fejében, tekintettel korunk haladására, érvényes házasságokat is felbont. Nos, vigyázzunk, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, mert az ilyen ember csak nagyképűsködik és szavára épp annyit adhatunk, mint a börtönben ülő cigány szavára: „Életemben sohsem hazudtam.” 

Az Egyháznak köszönhetjük, hogy Európa királyi udvaraiban nem lettek a török erkölcsök honosak, civilizációnkat a házasság szentsége és felbonthatatlansága mentette meg.

Forrás: Jámbor László SJ – A hetedik a házasság (Korda, 1935)