Ma a bűnösöknek meg kell köszönni, hogy megtérnek
– Bűnbánatról kellene prédikálni. Bűnbánatról és vezeklésről – gondolja elbúsuló arccal maga elé mélázva az öreg pap.
– Kellene, kellene – ismétli magának, de sehogy sem tudja elképzelni, hogyan. Ma valahogy mindig újról szokás prédikálni és a régi bűnbánat pusztában kiáltó szava alig-alig hangzik.
Mert ma a bűnösöknek meg kell köszönni, hogy megtérnek és a megtérő tékozló fiúk és leányok nem bánatkönnyel, hanem kegyes gesztussal lépnek az Atya elé és elvárják, hogy örömujjongással köszöntse őket a vallásos tábor. Hogy is lehetne ezeknek a dicsőséges megtérőknek és kényes penitenseknek vezeklést hirdetni?
Az őszfejű padre emlékeiben elvonul a sok római utas, aki Velencét útbaejtve és ott pár napra megállapodva, igyekszik tovább a Szent-város felé... Római „zarándokok”. Sportruhás urak, dekoltált asszonyok, rövidruhás lányok, akik az örökváros ihlete előtt tele akarják szívni lelküket a gondolák szerelmi énekével.
Egy vezeklőre emlékszik csak. Fiatal asszony volt és előkelő. Szintén római utas. Saruban, lebontott hajjal, zarándokruhában jött. A megelevenedett szentebb múltat látta egy napig benne. De csak egy napig... Másnap megtudta, hogya vezeklő lefényképeztette magát galambok közt a Márkus-téren...
– Hajaj!
A padre felsőhajt. Egy sok mindent meg- és átlátott lélek fáradságávaI.
Rendületlenül hitte azért, hogy az örök evangélium megismétli mozzanataiban önmagát ma is. Ma is vannak alázatos vámosok és bűnbánó Magdalénák, akik lélekben átélik az Evangélium jeleneteit. De azok nem síppal-dobbal térnek meg. Azok „szabadon elővezetve” nem vonulnak fel újsághasábokon és a szereplés pódiumain. Azok titokban sírnak és azokról nem tud senki. Sem róluk, sem a kegyelmekről, amelyeket ők érdemelnek ki a világnak.
(Blaskó Mária: Maruszjá, részlet)
