Aggályosság, rigorizmus, nyomasztó ideálképek – egy atya tanácsai hagyományhű katolikusoknak
Hosszú éveken át meghatározta a szentségre törekvésemet egyfajta „rejtett rossz”-tól való félelem. Mi van, ha minden jó, amit teszek, semmit sem ér, mert valójában gőgből teszem? Mi van, ha mikor alázatosan viselkedem, az csak azért van, hogy mások alázatosnak gondoljanak? És amikor valakivel jót teszek, lehet, hogy csak azért teszem, hogy jónak gondoljon? Ez a blogolás is csak azért van, hogy okoskodjak és magamat emeljem piedesztálra? Nagyon féltem, hogy a hitem, az istenkapcsolatom és a gyümölcsök, amiket mindez terem, csak illúzió.
Emellett az is nagyon nehéz volt a számomra, hogy kialakult egy elég merev eszményképem arról, hogy katolikus nőként és anyaként milyennek kéne lennem, miközben sok tekintetben egyáltalán nem voltam olyan és valójában nem is akartam olyanná válni.
Majdnem nyolc éve megírtam a félelmeimet és a problémáimat egy atyának. Akkor én egy nagyon bölcs választ kaptam, Nemrégiben eszembe jutott és előkerestem az atya levelét. Ha pedig már előkerestem, engedélyt kértem tőle, hogy idézhessem. Ne csak nekem tudjon segíteni, hanem másoknak is, akik rigorizmustól és skrupulozitástól szenvednek, esetleg ilyen személyek lelki vezetői:
„Sajnos az aggályosság egy általánosan elterjedt népbetegség a hagyományhű katolikus hívek körében. Miközben valóban nagy a veszély a mai egyházban, hogy az ember még a gyóntatószékben sem kap megfelelő eligazítást, hanem laxista és relativista papokkal találkozik, akik csak azt akarják bebizonyítani minden bűnéről, hogy az nem is bűn, egy konzervatív – tradicionalista beállítottságú embernél sokkal inkább veszély az aggályosság, ami nem kevésbé veszélyes, mert kikezdi az ember Istenbe vetett bizalmát, eltorzítja az istenképét és végül elkeseredettségbe, depresszióba vagy végső esetben a hit teljes elvesztésébe torkolhat. Éppen ezért az ördög rafinált csapdájának tekintendő. Én magam is sokat küszködtem az aggályossággal kamaszkoromban, nem is mertem soha áldozni előzetes gyónás nélkül, amíg egy nagyon jó pap nem világított rá a lényegre: Isten nem rendőr, aki alig várja, hogy valami szabálysértésen kapjon és odacsapjon, hanem az, aki feltámadása után elsőként azt mondja apostolainak (akik egyébként nemsokkal előbb gyáván elárulták), hogy ne féljetek, békesség nektek.
Alapvetően a gyógyír szerintem az lenne, hogy kevesebbet foglalkozzunk önelemzéssel, saját érzelmeink és motivációnk szőrszálhasogató boncolgatásával, hanem csak a valóság, a verifikálható tények megállapításával. Sokszor tapasztaltam ugyanis azt, hogy emberek az őrületbe kergetik magukat jelentéktelen pszichológiai részletkérdések kielemzésével, miközben szavaikkal, tetteikkel, konkrét botrányt és sérelmet okoznak embertársaiknak, de ezt semmibe veszik és nem foglalkoznak vele. Ezért azokat a konkrét tetteket, szavakat vagy mulasztásokat kell számba venni amik mások számára is érzékelhetően megtörténtek. A súlyos bűnök általában ezeken a területeken szoktak előfordulni. Át kell gondolni, hogyan érezném magam, ha valaki hozzám úgy közeledne, ahogy én másokhoz. Általában referencia személyeknek, akiknek a véleményét figyelembe vesszük, a közvetlen környezetünkben velünk élő embereket kell megkérdezni, nem azokat, akikkel csak virtuális kapcsolatban vagyunk. A valóság nem az interneten van, hanem ott ahol konkrétan élünk és mozgunk. Ami a motivációnkat illeti, az soha sem lesz tökéletesen tiszta és érdek nélküli, amíg a testben élünk, de a lényeg, hogy tegyük a felismert jót és ne engedjük, hogy a legjobb (az elképzelt, de a valóságban nem létező és elérhetetlen) eszménykép ellensége legyen annak a reális (bár részleges és tökéletlen) jónak, amit már itt és most megtehetünk.
Ami családanya – eszményképedet illeti, én jónak tartom azt az írást amit erről egyszer írtál: nem kell minden családanyának egyformának lenni. Ha te nem tudsz és nem szeretsz főzni, akkor ne erőltesd. Más családanya meg más dolgokat nem tud és nem szeret, amik a te erősségeid. Azt kell hangsúlyoznunk ami az erősségünk, és nem azt erőltetnünk, ami végképp nem megy. Biztos, hogy te egy intellektuális és harcias típusú, és ezért talán kissé »férfias« alkat vagy. De számos erős nő az egyháztörténelem során is olyan volt. Nem lehet mindenki Kis Szt. Teréz és nem is lenne jó, ha az lenne. Te csak a magad módján válhatsz szentté.
A szentségek kapcsán azt mondom, hogy az áldozástól akkor kell tartózkodni, ha valami konkrét dolog van, ami objektív és szubjektív szempontból súlyos bűn. Homályos érzésekre nem szabad hallgatni, csak a konkrét valóság a mérvadó. Én nem tartom olyan döntő fontosságúnak a lelkivezetést és azt végképp nem gondolom jó útnak, ha vakon követünk egy lelkivezetőt és azt várjuk, hogy majd ő átvállalja életünk irányítását és döntéseink felelősségét. A rendszeres szentgyónás persze elengedhetetlen, a rendszeres imáélet és a valósághoz való igazodás. A valóság a legjobb lelkivezető. Tenni kell a szükséges jót, ami mindennapi feladatainkban elénk tárul, kerülni a bűnt, és nem szabad sok időt vesztegetni a töprengésre és az önelemzésre. Ez korunk egyik kóros tünete. Istenre kell figyelni és a konkrét feladatainkra. Pszichoanalízis nélkül pedig nagyon jól megvoltunk évszázadokon át, tehát most is megleszünk nélküle. Az ora et labora jelszó sokkal egészségesebb szerintem, mint az ignáci állandó köldöknézés (bocsánat a túl merész kijelentésért, ezt talán kicsit alkati dolog is, hogy kinek melyik a megfelelő).”
Azt hiszem, a fentiekhez nem szükséges mit hozzáfűznöm. Nagyon remélem és azért imádkozom, hogy minél többeknek tudjanak segíteni a fenti gondolatok, akár a rigorizmussal, akár az aggályoskodással, akár egy merev ideálkép bálványával küzdenek a lelkükben.
