Irigység a katolikusok között

Régóta szerettem volna a írni az irigységről és a féltékenységről, mert kevés pusztítóbb bűnt ismerek ezeknél. 

Az irigység azt jelenti, hogy más javára vágyom, szomorú vagyok amiatt, hogy nekem nincs meg, ami a másiknak, és meg is utálom a másikat azért, mert neki megvan valami, ami nekem nem. De igazából nem csak a másik embert gyűlölöm meg, hanem Istent is.

Tulajdonképpen az irigység bálványimádás: valamit annyira fontosnak tartok, hogy majd' belepusztulok. Hogy Istenre mérges vagyok, miért nem adta meg nekem! És azt gondolom, hogy anélkül a valami nélkül szerencsétlen vagyok, nem lehetek boldog, vagyis nem nyugszom bele Isten akaratába. 

Gőgös is vagyok, ha irigy vagyok, mert azt gondolom, nekem az a valami márpedig jár, és Istennek kutya kötelessége lenne megadni.

Az irigység ezen felül szeretetlenség is, mert nem tudok örülni annak, hogy a másiknak jó – vagyis nem tudom szeretni a másikat. 

Hálátlan is vagyok, ha irigy vagyok, mert nem arra figyelek, hogy mim van, és nem abban örvendezek, hanem azon idegeskedek, mim nincs.

A féltékenység pedig igazán az egoizmus csúcsa: ne részesüljön más abban, amiben én. Netalántán még a másik elhalványítja a ragyogásomat!

Sajnos az irigység és a féltékenység a vallásos életben is megjelenhet. Mi az, hogy a másik is megtért és látja azokat az igazságokat, amiket én? Mi az, hogy Isten őt is szereti, neki is megmutatja magát, vele is kapcsolatban van? Mi az, hogy a másik is erényes életre törekszik? Hogy a másik is megtermi a Krisztussal való élet gyümölcseit? Sőt, talán nagyobb gyümölcsöket! Ez elviselhetetlen sok katolikus számára. Pedig nem kéne inkább örülni annak, hogy más is megtér, növekszik az erényekben, alakul az istenkapcsolata, jó gyümölcsöket terem, pl. boldog a házassága, gyermekeket vállal, esetleg még evangelizálni is tud? Rögtön versengeni kell vele, le kell szólni, rossz szándékot kell vizionálni a szavai mögé, kikiáltani hazugnak és elérni, hogy abbahagyja a tevékenységét, amire irigyek vagyunk.

Szent Pál versenyhez hasonlítja a katolikus életet, de észre kell vennünk, hogy ezt a versenyt nem egymás ellen kell vívjuk, hanem magunk ellen. Nekem nem a másik katolikus anyához képest kell szentebbé válnom, hanem ahhoz képest, aki én magam tegnap voltam. Én a másik katolikusnak nem a konkurenciája vagyok, hanem a szövetségese, mert egy misztikus testbe tartozunk, Krisztus testének vagyunk a különböző tagjai.

Ha belegondolunk, az irigység volt Lucifer bukásának az oka. Nem bírta elviselni, hogy ő csak egy teremtmény, hanem a legnagyobb, Isten akart lenni! Van, aki azt mondja, hogy Jézusra, vagy épp a Szűzanyára lett irigy Lucifer. A lényeg, hogy irigy volt, és ha mi azok vagyunk, akkor hozzá hasonulunk. Arról nem is beszélve, hogy maga a Biblia is konkrétan leírja, hogy az irigység miatt történt meg az első gyilkosság (Káin megölte Ábelt), amiatt adták el a testvérei Józsefet is rabszolgának, és Jézust is irigységből ölették meg a farizeusok.

A Biblia eképp írja le az irigységről, hogy mennyire romboló:

Ki a bölcs és képzett közületek? Az ilyen mutassa fel az igaz élet tetteit bölcs szelídségben.

De ha keserű irigység van bennetek, és viszálykodás a szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok, meghazudtolva az igazságot.

Mert az ilyen nem felülről jövő bölcsesség, hanem földi, érzéki, ördögi.

Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet.

Az a bölcsesség pedig, amely felülről származik, először is szemérmes, azután békeszerető, szerény, engedékeny, telve van irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélkezik, s nincs benne tettetés.

Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el a békeszeretők.

(Jak 3,13-18)

Különösen fájdalmas, mikor valakik az evangelizációból csinálnak versenyt. Szent Pál korában is megjelent már ez a viselkedés:

Némelyek ugyan irigységből és versengésből, mások azonban jóakaratból hirdetik Krisztust.

Ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelméért vagyok itt; azok meg versengésből, nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, s azt hiszik, hogy lelki kínt okoznak bilincseimben.

De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár hátsó gondolattal, akár őszinte szándékkal. Én örülök neki. Sőt, ezután is örülni fogok, mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik imádságotok és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által.

(Fil 1,15-19)

Mi, hagyományhű katolikusok alig vagyunk talán ezren. Miért kell egymással torzsalkodni, versenyezni, a másikat lesni, bűnös-e és lényegtelen véleménykülönbségek miatt megítélni, elítélni egymást, kitalálni, hogy a másik nem is igazi katolikus, vagy legalábbis nem igazi hagyományhű? Ez jut eszembe erről az ostoba viselkedésről:

Aki másként tanít, s nem tartja magát a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges igéihez és az istenfélelemmel összhangban levő tanításhoz, az önhitt, nem tud semmit, a szőrszálhasogatás és a szócséplés betege, ebből pedig irigykedés, veszekedés, káromlás, rosszakaratú gyanúsítás fakad, a megbomlott elméjű, az igazságtól megfosztott, az istenfélelmet nyerészkedésnek tekintő emberek torzsalkodása.

(1Tim 6,3-5)

Az irigy, gőgös, hagyományhű katolikusságból versenyt csináló ember, aki a legtradicionalistább akar lenni a Kárpát-medencében, szépen elindul egy lejtőn és mindenféle extra szabályokat hoz, és teljesen belecsavarodik a démonokba, a világ gyűlöletébe, a mindenféle hatalmas böjtökbe és titokzatos elméletekbe. Amikor valaki kritizálja, azt a Sátán támadásának veszi, ha pedig emiatt kerülik az emberek, azt hiszi, hogy nem vallásos idegbetegsége, rosszhiszeműsége és gőgje, hanem nagy szentsége taszítja a többieket. Így burjánzik el szépen közösségünkben a janzenizmus, amitől már pedig azt hittük, megszabadultunk, és így szakadunk pártokra és így morzsolódik szét az erőnk.

Másik fajtája az irigységnek, mikor van előttünk egy kép, hogy milyenek szeretnénk lenni, milyen lenne mondjuk az igazán szent katolikus anya, és ha nem tudunk olyanok lenni, egészen megkeseredünk. Talán nem is konkrétan egy emberre vagyunk irigyek, hanem egy ideálképre. Én volt, hogy szenvedtem emiatt. Nem értettem, ha Isten anyának hívott, miért nem teremtett alkalmasabbnak, olyan erősnek és ügyesnek, mint más nőket? Aztán rájöttem, hogy mindaz, amire vágyom, jó, de nem feltétlenül szükséges. Nem akadálya a szentté válásomnak, hogy nincs érzékem a főzéshez, vagy hogy gyenge fizikumú és fáradékony vagyok, ezért a házimunkában nem vagyok olyan hatékony, mint szeretnék. Pont hogy mindez hozzásegít a szentséghez: alázatra tanít, megtanít segítséget kérni, elengedni dolgokat, és segít abban, hogy empatikusabban tudjak anyatársaim felé fordulni.

Az irigység ellenszere az alázat és a hála. Alázattal elfogadom, ami nekem nem adatott meg. Hálás szívvel dicsőítem Istent mindazért, amim van. Sőt azért is hálát adok, amim nincs, mert Isten eszközét látom benne ahhoz, hogy megszabadítson a gőgtől. 

A másik ellenszer a szeretet. Aki őszintén tud örülni más sikereinek és boldogságának, aki nem vetélkedik másokkal, hanem támogatja őket, igazán tud szeretni, annak az életében nem saját maga a középpont, hogy neki mije van és ő mit ért el, hanem tud másokért élni, másokat maga elé helyezni.

 

Amikor irigyek vagyunk, meneküljünk a hálaadásba és a szeretetbe. Köszönjük meg Istennek, amink van! Dicsérjük és támogassuk a másikat, örüljünk vele együtt! Akkor is, ha belül keserűség mardos. Mert ez el fog múlni, és a jó cselekedeteink által Isten ki fogja bennünk formálni az irigységgel ellentétes erényeket: a szeretetet, a jóindulatot, az alázatot, a hálát és a testvéri örömöt.

Hatalmas szabadság van az irigységmentes életben. 

Nem kell folyton másokat lesnünk, méregetnünk, versenyeznünk velük, tepernünk, újabb és újabb dolgokat kitalálnunk, hogy felülkerekedjünk rajtuk. 

Nem kell magunkkal se annyit foglalkoznunk, folyton a gyengeségeink és hiányosságaink miatt szomorkodnunk, hanem egyszerűen tudjuk tenni a dolgunkat.

Nem kell azzal küzdenünk, hogy mennyire rossz érzéseink vannak másokkal szemben, nem kell azon dolgoznunk, hogy minden rosszat kitaláljunk a másikról, hátha akkor nem leszünk irigyek rájuk, hanem egyszerűen tudjuk őket szeretni, velük örülni és együttműködni.

És végül, de nem utolsó sorban teljesítménykényszer és elvárások nélkül tudunk Istennel kapcsolatban lenni, megnyugodva abban, amilyennek Ő teremtett és amilyen életet adott nekünk.

Ha ilyenekké válunk, nem leszünk magányosak, mert képesek leszünk arra, hogy más katolikusokkal békében éljünk, együttműködjünk, barátkozzunk. Hiszen Isten ezért is alapította meg az Egyházat: hogy gyümölcsöző közösséget alkossunk Krisztusban, ne egyszemélyes kis csónakban kelljen hányódnunk a világ viharos tengerén. 

Vessetek le hát minden gonoszságot, minden álnokságot és képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, és mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, miután megízleltétek, milyen édes az Úr.

(1Pét 2,1-3)