Gyógyulás a rigorizmusból

A gonosz először azzal próbálkozik, hogy ne akarjunk szentek lenni. Ha ez nem sikerül, akkor pedig azzal, hogy torz képet ad elénk a szentségről.

Hagyományhű katolikus körökben sajnos egy-két embernél megjelenik egyfajta rigorista szentségkép. Fontos hangsúlyoznom, a hagyományhűség önmagában nem rigorista, és sokaknál a fegyelem nem gőgből, hanem a bűn elleni küzdelemből és Isten iránti szeretetből fakad. Nem a hagyományhű katolicizmusról beszélek általában, hanem annak egy torz, félrecsúszott megéléséről. Azért tudok erről írni, mert – és biztos tudják, akik régóta olvasnak vagy ismernek –, hogy én is a befolyása alá kerültem és nagyon küzdöttem vele a húszas éveimben. Emiatt pedig egészségtelen lett a viszonyom Istennel, az emberekkel, magammal, és szépen lassan kiveszett az öröm a hitemből, és majdnem el is vesztettem azt. Nem a hithűség vagy az erényre törekvés vitt félre, hanem az, hogy bizalom nélkül, rettegve, önmarcangolóan, józanság híján, kicsinyesen és gőgösen csináltam.

Sajnos már ott tart a mesterséges intelligencia, hogy lehet vele prédikációkat írni, más hangján felolvastatni és videót is készíteni hozzá. Itt beszélget arról Chad Ripperger atya, hogy többb olyan csatorna is van, ami úgy adja elő magát, mintha az ő tanítását közvetítené, közben ezek a gondolatok egyáltalán nem tőle származnak, viszont nagyon veszélyesek. (A videó leírásában fel vannak sorolva ezek a deepfake-csatornák.) Úgy látom, hogy ezt a negatív mentalitást erősítik ezek a videók, ami amúgy is jelen van már sajnos a hagyományhű körökben.

Milyen ez a rigorista, torz, öntelt szentségkép?

• A szent magányos, nincsenek barátai, senki se érti meg, mindenki bántani akarja, aki kedvesen közelít hozzá, az is csak becsapja és rosszat akar neki titokban.
• Reggeltől estig szenved, nincs segítsége, nincs könnyebbség az életében.
• Rejtett életet él, nem népszerű, nem ismerik el.
• A képességeihez képest alacsonyrendű tevékenységet kell végeznie, és túlvállalja magát.
• Különleges kiválasztott, spirituálisan felette áll mindenkinek a környezetében, és a többiek lelki sorsa rajta múlik.

Ha megnézzük Krisztust vagy a szentek életét, láthatjuk, hogy ez túlzás és rossz irány.

Bár nem sokan, de voltak és vannak remeték, vagy olyan emberek, akiknek a magány és a hatalmas szenvedések jutottak – ha talán nem is egész életükben, de időnként mindenképp. Viszont a legtöbb szentnek, bár a többség nem értette meg őket, de voltak barátaik, nem voltak magányosak, hanem együtt dolgoztak másokkal. Elég csak a rendalapító vagy -reformáló szentekre gondolni, akik mellé Isten nagyszerű társakat adott. Szalézi Szent Ferenc pedig a világiaknak kifejezetten azt ajánlja a Filoteában, hogy legyenek barátaik.

Noha voltak ellenségeik, mégis népszerűek voltak, vonzották az embereket, sokan hallgattak rájuk, kértek tőlük tanácsot, volt, hogy nagyhatalmú személyek is. (Ld. pl. Nagy Szent Gertrúd, Bingeni Szent Hildegárd, Svéd Szent Brigitta stb.)

A szenvedés nagyon fontos a keresztény életben, de nem automatikus út a szentséghez. Inkább az a kérdés, hogy milyen lelkülettel szenvedünk. És nem is kell mindig egyedül szenvednünk: még Jézus mellé is küldött az Atya segítséget (Cirennei Simon), és keresztje alatt ott álltak a szent asszonyok és Szent János apostol.

Sajnos sokszor az emberek maguk szaporítják és nehezítik meg a szenvedéseiket különböző bűnökkel, vagy gőgből. Vannak, akik a szentségükkel kapcsolatos biztonságot találnak abban, hogy ők szenvednek, senki se segít nekik, senki se érti meg őket. Mások az önérzetüket legyezgetik azzal, hogy többnek gondolhatják magukat azoknál, akik (legalábbis látszólag) nem szenvednek annyit, mint ők. 

A kérdés igazából nem az, hogy van-e magány vagy szenvedés a szentség útján, hanem hogy ezek a hivatásunk teljesítéséből és szeretetből fakadnak-e, vagy egy torz szentségeszmény kényszeríti ránk őket.

Jézus szenvedése volt a legnagyobb a világon, és mégse volt szenvedésfetisiszta, mert kérte Istent, hogy óvja meg a szenvedéstől. Ugyanakkor szeretetből vállalta a szenvedést, amennyiben nem az az Ő akarata, hogy megmentse tőle.

Megváltók se vagyunk. Krisztus munkatársai vagyunk mások megszentelődésében, de alapvetően mindenki a maga üdvösségéért felelős. Anyaként és feleségként borzalmas volt, mikor abban a hitben éltem, hogy rajtam múlik a férjem és a gyerekeim üdvössége. Igen, felelősséggel tartozom értük, hogy nap mint nap imádkozzak értük és szeressem őket, de végső soron Isten mindenkinek szabad akaratot adott, és nem rajtam, kiválasztotton keresztül akarja megváltani őket, hanem közvetlenül, és ők a felelősek azért elsősorban, ha elkárhoznak, nem én. 

Ha van egy fals kiválasztottság-tudatunk, az embertelen pszichés és spirituális terheket ró ránk, ami vagy gőgössé tesz, vagy összeroppanunk alatta.

A magam részéről nagyon hálás vagyok azért, hogy nem hiszem már azt, hogy akkor szerethet csak Isten, hogy akkor lehetek csak jó katolikus családanya, hogyha nincsenek barátaim, nincsenek sikereim, nincsenek örömeim, nincsen segítségem, nincsen könnyebbség az életemben, csak 0-24 szenvedés, gürizés, magány, az, hogy belerokkanok testileg és pszichésen is az életbe, mert különben nem tudja Isten rajtam keresztül megmenteni a családomat.

Azért is hálás vagyok, hogy el merem hinni, hogy szerethető vagyok Isten és az embertársaim számára akkor is, ha nem én váltom meg a világot és nem hordozom a világ minden terhét. Ha eleget alszom, ha tudok pihenni, kikapcsolódni, ha írok, ha olvasnak, ha elismernek. Ha nem látok mindenhol démonokat, ha nem vállalok irreális böjtöket.

A szentté válás nem sztahanovista munkaverseny, ahol állandóan attól rettegünk, hogy ha nem teljesítünk elég keményen, ha épp nem szenvedünk, ha vannak barátaink, esetleg időnként elismerik a munkánkat, akkor nemcsak mi bukunk el, hanem a szeretteink üdvösségét is elveszítjük. Ez inkább puritanizmus, amit jól bemutat a Babette lakomája c. könyv és a belőle készült film is (mindkettőt ajánlom!). 

A szentté válás annak a végtelen szeretetnek a tudatából és biztonságából nő ki, hogy Isten szeret engem, velem akar lenni, és Ő nem egy bántalmazó apa, aki folyton szid és akinek folyton tepernem kell, és teljesen fel kell adnom magamat, hogy megfeleljek a rólam alkotott ideálképének, és akkor majd csurrant-cseppent egy-két elismerő szót.

Nem kell túlvállalnom magam, nem kell tönkretennem magam, nem kell minden álmomról lemondanom, hacsak Isten határozottan és külön erre nem hív mint remete, nem kell minden emberi kapcsolatot, örömet, sikert, könnyebbséget megvonnom magamtól, hogy végre elég szent lehessek és végre Isten szeressen. Elengedhetetlen a bűnbánat, az aszkézis, a szenvedések vállalása, de a keresztény élet nem kizárólag csak ebből állhat.

Isten gyönyörködik bennem, és velem örül, amikor én is örülök. Csak azt kéri: tartsak bűnbánatot, és ne a bűnben keressem az örömet, hanem az Ő akaratának teljesítésében és a jócselekedetekben. De a hagyományhű katolikusoknál általában rég nem is arról van szó, hogy a bűnben akarnak örömet találni. Ha vannak is bűneik, függőségeik, mulasztásaik, szomorúak miattuk és küzdenek ellenük. Hanem azoknál, akiket a rigorizmus nyomaszt, egy olyan görcsösségről van szó, hogy a lehető legtökéletesebb, legszigorúbb, legnagyobb, legdurvább teljesítményt akarják lerakni Isten elé, és gyanússá, istentelenséggé válik a szemükben minden öröm, könnyebbség, barátság vagy elismerés.

Nem kell modernistának és hedonistának lenni ahhoz, hogy felismerjük és elutasítsuk a rigorista, torz isten- és szentségképet. Nem vagyunk rászorulva, hogy Hodász Andrások oktassanak minket erről. Ott vannak az olyan kiváló katolikusok, mint Szalézi Szent Ferenc, Avilai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz vagy Müller Lajos SJ. Az ő olvasásukat ajánlom, ha úgy érezzük, kísért minket a rigorizmus. Ők mind komolyan vették a bűnt, a fegyelmet, az imát, az elmélkedést és az önmegtagadást – de soha nem választották el ezeket az örömtől, a józanságtól, az atyai szeretet biztonságától és a felebaráti szeretettől.

Én őszintén azt kívánom mindenkinek, aki ettől a rigorista szentségképtől szenved, hogy neki is sikerüljön megszabadulnia tőle, és meggyógyuljon lelkileg. Ez nem könnyű, mert nagyon félünk, hogyha nem ezt az utat követjük, akkor laxisták, bűnösök, hedonisták vagyunk. Tudom, mert ugyanezt éltem át. Pedig nem csak ez a két véglet létezik! Ha a rigorizmustól megszabadulunk, az nem jelenti azt, hogy már nem vagyunk igazi hagyományhű katolikusok, hogy feladjuk a szentségre törekvést, az erények kifejlesztését, a komoly imaélet iránti erőfeszítéseket, az aszkézist. Csupán arról van szó, hogy a túlzó, torz, káros elemektől szabadulunk meg a lelki életünkben, és a hozzáállásunk is megtisztul – legyen szó Istentől, a felebarátainkról vagy önmagunkról. 

Tudom, hogy vannak néhányan, akik emiatt lazának tartanak, hedonistának, istentelennek, sőt a Sátán küldöttének, mert a rigorizmustól szenvedőknek mindenki veszélyesnek tűnik és nem igazi hagyományhű katolikusnak, aki nem rigorista. Ugyanezt éltem át, ugyanígy méregettem és ítéletem meg én is másokat. De imádkozom értetek, nem azért, hogy engem jónak gondoljatok, mert nem ez a lényeg, hanem azért, hogy megszabaduljatok ettől a rendkívül alattomos lelki méregtől, aminek a vége lehet olyan tragédia is, mint a vallásos gőgbe fulladás, vagy a rigorizmus terhei elleni lázadásként a másik véglet, a katolikus hit és gyakorlatok teljes elutasítása vagy kiüresítése (modernizmus).

Kérlek, imádkozzatok Ti is értem, mert bár a rigorzmustól megszabadultam (persze visszaeshetek), de maradt bőven más bűnöm és hiányosságom, és bizonyára vannak még fel nem ismert tévedéseim.

Remélem, hogy bekövetkezik mindegyikünk életében a bűnöktől való teljes gyógyulás és a tévedésektől való megszabadulás, és majd együtt leszünk a mennyben teljes egyetértésben, szeretetben és békében, felékesítve Krisztus által, akit, ha olykor bukdácsolva is, de mindannyian szeretni és követni igyekszünk.