Az új lutherek
Az utóbbi években több kiugrott pap önvallomását is elolvastam, meghallgattam. A napokban is belefutottam egybe. Gondolataik határokon túlívelően ugyanazok, hátborzongatóan egyformák. Látszik, hogy ugyanaz a rendkívüli, sötét intelligencia áll mögöttük.
Egyrészt kritizálják a jelenlegi papképzést és azt, hogy mennyire magányosak, és milyen kiszolgáltatottak a püspökök ide-oda helyezgetésének. Mindebben van igazság, és fontos, hogy ezekre felhívják a figyelmet.
Azonban a jogos kritika mellet felüti fejét a gőg rút feje, a foghíjas teológia és a korunkra jellemző érzelemközpontúság is. A papságot csak egy szerepként írják le, amit „kinőttek”, és amivel már nem érzik magukat azonosnak. A középpontba Krisztus helyett az én kerül: én hogy érzem magam, én hogy lehetek önazonos, én mire vágyom. Istenképük is új vágyaikhoz alakul: egy olyan „istent” imádnak, aki teljes mértékben egyetért velük és támogatja őket esküszegésükben és paráznaságukban. Ezzel az „istennel” pedig igen jól megvannak, sokkal jobb a viszonyuk vele, mint azzal az Istennel, aki annak idején áldozatot, kitartást, bűnbanatot várt tőlük.
De nem csupán az közös a kiugrott papok megnyilatkozásaiban, amit kimondanak – az is, amit nem. Szavaik közül teljes mértékben hiányzik minden önkritika. Ha kritizálják magukat, csak amiatt teszik, amit inkább erénynek kellene tartaniuk: hogy voltak évek, amikor igyekeztek jobbak lenni és megfelelni a papi hivatással járó követelményeknek. A szemükben ez már szégyellni való önelnyomásként tűnik fel.
Ki a hibás tehát, hogy kiugrottak? Természetesen mások: a rendszer. Nem ők hanyagolták el a lelki életet, nem ők vállalták túl magukat, nem ők keveredtek rossz társaságba, nem ők játszottak a szerelem és a testiség tüzével. Mások tették tönkre őket: a rendszer, az egyházi vezetők, a politika.
Persze az önkritikához és az igaz bűnbánathoz kéne valami, ami teljesen hiányzik belőlük: annak a beismerése, hogy ők nem csupán áldozatok, hanem elkövetők is. Hogy „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1Kor 10,13) Hogy a papság nem csak egy szerep, hanem egy élethivatás, és kiugorva, valakivel összeállva halálos bűnben élnek. Annak a beismerése, hogy ki lehet tartani és boldognak lehet lenni papként is, ahogy sokan azok is, csak tőlük általában nem hangos a szociális média.
Ehhez alázat kéne, arra pedig nem vevők. Sokkal jobban esik az áldozatból lett hős forradalmár szerepében tetszelegni, akik rendkívüli bátorsággal, Dávidként, sőt Krisztusként szállnak szembe a korrupt egyházi vezetéssel és egy elavult teológiai szemlélettel, amely megannyi katolikust nyomorít meg. De ne féljünk! Itt vannak ők, az új héroszok, az új szentek, az új krisztusok, akik vállalva a megvetést (és a médiahátszelet, a napi szintű figyelmet meg tízezrek tapsikolását) küzdenek azért, hogy a katolikus Egyház feladja a hagyományos tanítását a papságról, az eskükről, a hivatásról, a szentáldozásról, a homoszexualitásról, és ki tudja még, miről... igazából mindenről, amit ők már nem akarnak betartani.
Mert hiszen a lényeg az én, és az, hogy én jól érezzem magam, én azt csinálhassam, amit akarok, hogy én jó vagyok, én nem vagyok bűnös, énnekem kiváló az istenkapcsolatom, engem kövessetek hát, rám figyeljetek! Ezért marad szinte minden kiugrott pap katolikus megmondóember, és ezért szeretnek coach-kodni is.
Nem a bukás a legnagyobb baj. Ki nem vétkezett még? Ha valaki bűnbánatot tart és igyekszik jobbá lenni, Isten irgalmaz neki. Az igazán nagy baj a megátalkodás, a bűn tagadása, és az, hogy lelki halottakként ezek az ex-papok a bűneiket és árulásukat mentegetve egy hamis teológia és erkölcstan szolgálatába állítják tehetségeiket, ismertségüket, tekintélyüket, és így nem csak ők maguk menetelnek nagy önbizalommal a pokolba, de példájuk és szavaik által sokan másokat is magukkal visznek. Közben pedig meg vannak róla győződve, hogy krisztusi figurák, és akik kritizálják eretnek tanaikat és parázna, esküszegő életmódjukat, gonosz farizeusok. Megdöbbentő és sátáni.
Ne az ilyen új luthereket kövessétek! Inkább a szentek életét olvassátok. Hány pap, szerzetes, szűz, férj, feleség... mind-mind annyira szerették Krisztust és annyira hálásak voltak a hivatásukért, hogy sokszor nem csak a magányt és a kiszolgáltatottságot vállalták, hanem kínzásokat, sőt, akár a halált is. A leggyönyörűbb dolog, ha odaadjuk életünket Krisztusnak, akár egy pillanatban, akár évtizedek alatt, napról napra. Ettől leszünk boldogok, nem a szerelemtől, a függetlenségtől, a vágyaink korlátok nélküli követésétől. Azzal csak a Sátán csap be minket, hogy bűnök és a hivatásuk eldobása hozza majd el a kiteljesedést. Valojában attól leszünk boldogok, hogy belehalunk és új életre születtünk a Krisztus iránti szeretetbe és szeretetből. Így vagyunk csak önazonosak: Jézus Krisztus édes igájában.
