A kereszténység középpontja
A kereszténység középpontja, lényege és veleje a szeretet. Erről kéne folyton beszélnünk igazából. Arról, hogy Isten végtelenül szeret minket, és arról, hogy szerethetjük viszont Istent, illetve hogyan szerethetjük jól embertársainkat és magunkat.
A bűnbeeséskor Éva elhitte, hogy Isten nem szereti igazán. Mert hiszen valami nagyon jótól fosztja meg őt azzal, hogy nem engedi enni a jó és rossz tudás fájáról! Évának megrendült a bizalma Isten szeretetében. Nem hitt már többé abban, hogy Isten csakis jót akar neki. A bűnnel elutasította az Istennel való bizalmi szeretetkapcsolatot.
Jézus eljövetelében és kereszthalálában az a lényeges, hogy ezáltal helyreállította Isten és ember között a bizalmi szeretetkapcsolatot. Isten azért jött a földre, hogy bebizonyítsa, végtelenül szeret minket. Képes volt értünk megalázni magát és emberré lenni, ami nagyobb alászállás, mintha mi hangyává változnánk. És nem valami nagyhatalmú világcsászárként jött el, hanem kisbabaként született egy olyan családba, amelynek nem volt se sok pénze, se hatalma – még vallási értelemben sem. Érdekes belegondolni, hogy bár Dávid házából származott, Jézus nemcsak nem született királyfinak, de nem is egy farizeus fiaként testesült meg.
A bűn feletti diadal, a megváltás azt jelenti, hogy Jézus afelett diadalmaskodott, ami elválaszt Istentől. A bűn nem valami önmagáért való tilalomfa, aminek az elkerülésével bebizonyíthatjuk, hogy micsoda übermenschek vagyunk és így kiérdemeljük a mennyet, hanem a szeretet ellentéte, annak akadálya. A bűn árt nekem és árt másoknak. Elszakítja a szeretet kötelékét Isten és köztem, illetve az embertársaim és köztem.
Vannak, akik számára a bűnök elkerülése inkább jelent valamiféle személyes diadalt, mint a szeretet ápolását. Olyan, mintha letennének egy nyelvvizsgát vagy lefutnának egy maratont. Belenéznek a tükörbe és azt mondják: milyen remek vagyok, hogy nem követem el ezt meg azt a bűnt. És mennyivel jobb vagyok azoknál, akik elkövetik!
Ez az a hozzáállás, amit Jézus a legjobban gyűlölt, mikor a földön járt. Ez a farizeizmus. Amikor nem isten- és emberszeretetből akarok vallásos és erényes életet élni, hanem hogy fölé kerekedhessek másoknak, hogy a törékeny egómat azzal dúcolhassam alá, hogy én elmondom minden nap a rózsafüzért meg én bezzeg hagyományos misére járok. Nem ezekkel van a baj – sőt! Hanem a lelkülettel.
A katolikus erkölcstan szerint az erényes életre való törekvésnek három szintje van:
1. amikor a büntetéstől (pokol) való félelemből tesszük;
2. amikor a jutalomért (menny) tesszük;
3. amikor Isten és embertársaink iránti szeretetből tesszük.
A harmadik a legtökéletesebb ok, arra kell törekedni, de valószínűleg mindhárom jelen lesz az életünkben.
Viszont fontos észrevenni, hogy a legitim okok közt nincs ott a „másokat legyőzzek”, „kivívjam a többiek elismerését” vagy a „legyen mire építenem az öntudatomat”.
Amikor megtérünk katolikusnak, akkor abba az igába kell belehajtani a fejünket, hogy komoly önlegyőzés révén megtanuljuk viszontszeretni Istent, megtanuljuk szeretni az embertársainkat és magunkat is jól.
Valami nagyon félrecsúszik a megtérésünkben, ha a katolikusságunk eszköz lesz arra, hogy bűnös vágyainkat kiéljük, vagyis így szerezzünk hatalmat embertársaink felett, vagy így tegyünk szert csodálókra. Egy valódi megtérő azt keresi, hogy szerethet és szolgálhat másokat, nem pedig azt lesi, hogy hányan tapsolnak neki teológiai tudása, misztikus megtapasztalásai és szigorú erénygyakorlatai miatt, és hányakra gyakorolhat rendkívül nagy hatást mint egyfajta „lelki vezető”, akinek hitérzéke és a Szentlélekre való ráhangoltsága – legalábbis saját bevallása szerint – messze felülmúlja a környezetéét. Egy igazi megtérő nem fuvalkodik fel amiatt, hogy ő most már látja az igazságot és helyesen cselekszik, és nem törekszik hatalomra és elismertségre. Ha így tesz, újabb, igazibb megtérésre van szüksége, mert amit csinál, az valójában ragadozás, a naiv katolikus testvérek kihasználása, rajtuk való élősködés – minimum spirituális értelemben. Pont az, amit a farizeusok is csináltak.
A farizeizmus elleni leghathatósabb fegyver az alázat és a szeretet cselekedetei; az, hogy igyekszünk szolgálni másokat, és nem helyezzük magunkat a középpontba. Imádkozzunk és elmélkedjünk sokat a Szeretethimnuszról is, összehasonlítva a magunk viselkedését az abban leírtakkal:
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
(1Kor 13,4-7)
Legyen az az életcélunk, hogy megtanuljunk jól szeretni. Legyen az katolikusságunk értelme, a teológia tanulmányozásáé, a böjtöké, az imáké, hogy egyre inkább úgy tudjunk szeretni, mint Krisztus. Akkor nem leszünk pengő érc és zengő cimbalom. Akkor nem lesz minden tettünk és lemondásunk hiábavaló, sőt, Isten előtt utálatos. Akkor valóban követjük Krisztust, nem pedig használjuk, és építjük az Egyházat, nem pedig kiszipolyozzuk.
