Lukácsi Katalin „saulfordulásának” tanulságai
Elég vegyes érzéseim támadtak ezzel kapcsolatban. Tudom, nem szép, de jót szórakoztam rajta, hogy a baloldali-modernista körök „mintakatolikusa” hova jutott. Aztán szomorú lettem, hogy megtagadta Jézust – bár őszintén szólva eddig se tűnt nagyon úgy, hogy hinne Benne, hiszen sem az eszméi, sem a cselekedetei nem épp egy hithű katolikus nőt láttattak velünk a személyében. Aztán meg egyfajta megkönnyebbülés vett rajtam erőt, és igen, tisztelet is támadt bennem iránta: végre valaki, aki vállalja, hogy nem katolikus, és nem rombolja többé belülről az Egyházat.
Nem egy ember van, aki a katolikus hitigazságokkal ellentétes álláspontot képviselve, bizonyos esetekben még alantas erkölcsi állapotában is megátalkodva, magát továbbra is katolikusnak vallva parádézik a nyilvánosság előtt. Lukácsi Katalin ennél, úgy látszik, tisztességesebb, és nyíltan megtagadja Jézust, vagyis kimondja, hogy nem tartja Istennek. Mennyivel korrektebb hozzáállás ez, mint mondjuk Perintfalvi Ritáé vagy Hodász Andrásé, akiknek még mindig az a brandjük, hogy ők katolikusok, de nem ám akármilyenek, nem huszadrangúak, nem egyek a tömegből, hanem vezérlő fároszok, akik szeretnék a maguk képére formálni az Egyházat.
No, azért nem fogom „szentté avatni” Lukácsi Katalint sem, mert hiszen ő is éveken át mint katolikus hittanárnő szerepelt a médiában és vezetett félre sokakat azon logika alapján, hogy ha ő mint katolikus tekintélyszemély ilyeneket mond, ilyesmit tesz és ilyenek mellé áll, akkor az bizonyosan megengedhető, sőt helyes viselkedés egy hívő számára.
A Megyeri Jonatán rabbival készült beszélgetésből olybá tűnik, hogy soha nem is volt igazán komoly katolikus hite. Ez egyrészt tényleg felveti a kérdést, hogy akkor miért arra építette az imázsát, hogy ő egy katolikus hittanárnő, másrészt pedig – és ez talán még égetőbb kérdés –, hogy mégis milyen a mai katolikus hittanárképzés, hogy ilyen emberek kapnak diplomát és taníthatnak. Nem lehet az emberhiány mindenre magyarázat.
Persze nem lepődtem meg igazán, mert ismerek egy-két másik hittanárnőt is, akinek a hite, vagy pontosabban inkább úgy fogalmaznék, hogy a hittel kapcsolatos tudása és a hitérzéke hagy némi kívánnivalót maga után. Egy példa: a gyerekei közül az egyiket, mivel a férje református, reformátusnak kereszteltette és hagyja annak nevelni. Ebben semmi problémát nem lát, hiszen katolikus egyházjogászok megnyugtatták, hogy nincs ezzel semmi gond. (Hát már ti is, egyházjogászok...?!)
Ahogy dőlnek ki a csontvázak a szekrényből, komolyan úgy érzem, hogy persze, tekintélyem nyilván amiatt kisebb van, hogy nem végeztem teológiát, de legalább nem modernista és filoszemita professzorok, hanem elsősorban Barsi Balázs atya és Kovács Ervin Gellért atya prédikációi formálták a hitemet, hogy a Horthy-korszakban alkotó kiválóságok műveit ne is említsem.
Nem szeretném az egyéni felelősségét tagadni, de valószínűleg Lukácsi Katalin is egészen más pályát futott volna be, ha megkapja azt a kegyelmet, hogy a fent említett atyákhoz hasonló személyektől tanulhat a katolikus hitről tizenéves kora óta. Ki tudja, hogy akár ő, akár más hozzá hasonlóak, akik nyughatatlanul az igazságot keresik, mennyire bűnösek önmagukban, ha zsidóimádó modernisták lesznek, vagy elhagyják az Egyházat, és mennyire csak egy belülről rothadó, fejétől bűzlő Egyház áldozatai, amelyik egyszerűen nem tanitja meg a hitet rendesen még azoknak sem, akiknek aztán elsősorban azt tovább kéne adniuk? Merthogy van ám egy olyan élményem is, hogy 16 évesen jobban tudtam a teológiát a gimnáziumunkba lelki nap alkalmából látogató kispapoknál. (Nekem kellett az egyikük helyett elmagyaráznom, mi a purgatórium. Ha jól rémlik, ez elsőáldozó anyag, 9-10 éves gyerekek szintje.) Micsoda mulasztás lehet a pap- és hittanárképzésben? És micsoda félrevezetés, mennyi tévtanítás? Nem tudom, belülről sosem tapasztaltam, csak a gyümölcseiről probálom megismerni a fát, és elszomorít, amit látok. Bízom benne, hogy sok kivétel van.
Egy mondás szerint egy pap sem megy egyedül a mennybe, de a pokolba sem. Én azt hiszem, ezt ki lehet terjeszteni minden katolikusra. Nem magánügy, hogy mit hiszünk és hogyan élünk. A szavainkkal és a tetteinkkel mások túlvilági sorsát komolyan befolyásolhatjuk. Egy eretnek és erkölcstelen katolikus másokat is magával ránt, de az, aki hisz minden hittételt és törekszik a szentségre, másokat is jóra tanít és példájával jóra ösztönöz.
Remélem, hogy Lukácsi Katalinnak lesz majd lehetősége megismerni a valódi Krisztust és az igaz katolikus tanítást, végleg megtér, és a zsidósággal szembeni frusztrált bűntudatból fakadó szolgai hozzáállását is le tudja vetkőzni. És azt is remélem, hogy minél többen találják meg az igazi katolikus hitet és nem a felvizezett, modernista változatát, hogy elkerülhessék azt a kisíklást, amely Katalin életében végbement, és ki tudja, milyen mély sötétségbe vezeti még.
