Az ökumenizmus és szinkretizmus kritikája Marcel Lefebvre érsektől

Az eszmék e zűrzavarában, amelyben a keresztények mintha most kedvüket lelnék, létezik egy olyan tendencia, amely különösen káros a hitre és annál veszélyesebb, mivel a szeretet látszata alatt mutatkozik. A szó, amely 1927-ben jelent meg egy Lausanne-i kongresszuson, már önmagában is gyanúra adhatott volna okot a katolikusok között, még ha csak a szótárakban olvasható definícióját tekintik is: „Ökumenizmus: az összes keresztény egyházak újraegyesítését szorgalmazó mozgalom”. Nyilvánvalóan nem lehet összeolvasztani ellentmondó elveket, nem lehet újraegyesíteni az igazságot és a tévedést oly módon, hogy abból egy és ugyanazon dolgot csináljunk. Még kevésbé lehet elfogadni a tévedéseket és részben vagy egészben elvetni az igazságot. Az ökumenizmus önmaga felett mond ítéletet. 

A kifejezés olyan divatossá vált a legutóbbi zsinat óta, hogy a profán nyelvhasználatba is bekerült. Szó van egyetemi ökumenizmusról, informatikai ökumenizmusról, és még mit tudom én, milyen ökumenizmusról, a sokféleség, az eklektikusság iránti affinitás, a mellette való állásfoglalás kifejezésére. 

A vallási nyelvezetben az ökumenizmus a nem-keresztény vallásokra is kiterjedt, és azonnal tettekben is megmutatkozott. Egy nyugati újság egy példán keresztül mutatja meg az átalakulás módját. Egy Cherbourg-vidéki kis plébánián a katolikus lakosság gondoskodik a muzulmán munkásokról, akik egy hajógyárba járnak dolgozni. Ez valóban szeretetből származó intézkedés, amit csak üdvözölni lehet. A következő fázisban a muzulmánok helyiséget kérnek a Ramadán megünneplésére, és a keresztények a templomuk alagsorát kínálják fel nekik. Majd ezen a helyen Korán-iskola kezd működni. Két év elteltével a keresztények meghívják a muzulmánokat, hogy együtt ünnepeljék meg a karácsonyt „egy közös imával, amelyet részben a Korán soraiból, részben az Evangélium verseiből vett idézetekből állítanak össze". A rosszul értelmezett szeretet odáig vitte el a keresztényeket, hogy szövetséget kötöttek a tévtanokkal.

Lille-ben a domonkosok odaajándékoztak a muzulmánoknak egy kápolnát, hogy mecsetté alakítsák. Versailles-ban a templomokban gyűjtést rendeztek, hogy „a muzulmánok istentiszteleti helyet vásárolhassanak" maguknak. Roubaix-ban és Marseille-ben két másik kápolnát engedtek át nekik, Argenteuil-ben pedig egy templomot. A katolikusok Krisztus Egyháza legveszedelmesebb ellenségének, az iszlámnak apostolkodnak, és kevés pénzüket Mohamednek adják! Úgy áll a helyzet jelenleg [1985-ben], hogy több mint 400 mecset van Franciaországban, és sok esetben a katolikusok adtak pénzt a felépítésükre. 

Napjainkban minden vallásnak polgárjoga van az Egyházban. Egyik francia bíboros egy napon a szentmiséjét tibeti szerzetesek jelenlétében celebrálta, akiket az első sorba ültettek le szertartásos öltözékben. A bíboros meghajolt előttük, és egy animátor közölte: „A bonzok velünk együtt vesznek részt az Eucharisztia ünneplésében.” Egy Rennes-i templomban buddhista istentiszteletet tartottak; Olaszországban húsz szerzetest avatott be a Zenbe egy buddhista szerzetes. 

Sohasem érnék a végére a szinkretizmus példáinak, amelynek tanúi lehetünk. Társaságok alakulnak, mozgalmak születnek, amelyek elnöke mindig egy olyan egyházi személy, aki el akar jutni „minden lelkiség egyesítésére a szeretetben”. Aztán látunk elképesztő terveket, mint például a Notre-Dame-de-la-Garde átalakítása monoteista kultuszhellyé a keresztények, mohamedánok és zsidók számára, amely terv szerencsére meghiúsult laikus csoportok ellenállásának köszönhetően. 

A szűkebb értelemben vett ökumenizmus, amelybe a keresztények tartoznak, közös eucharisztikus szertartásokat rendez a protestánsokkal, főként Strasbourgban vannak ilyen esetek. Olyan is megesik, hogy anglikánokat hívnak a Chartres-i székesegyházba „eucharisztikus vacsora" ünneplésére. Az egyetlen szertartás, amelyet sem Chartres-ban, sem Rennes-ban, sem Marseille-ben nem engedélyeznek, a Szent V. Piusz által kodifikált szentmise. 

Milyen következtetést vonhat le mindebből a katolikus hívő, aki azt látja, hogy az egyházi tekintélyek fedezik a botrányos szertartásokat is? 

Azt, hogy minden vallás egyformán értékes, és nagyon jól munkálhatja üdvösségét a buddhistáknál és a protestánsoknál is. Ez azzal járhat, hogy elveszíti hitét az Anyaszentegyházban. Hiszen ezt sugallják neki; alá akarják vetni az Egyházat a közjognak, ugyanarra az alapra, ugyanarra a síkra akarják helyezni, mint a többi vallást. Még a papok, szeminaristák és a szemináriumok professzorainak körében sem lehet kimondani, hogy a katolikus Egyház az egyetlen Egyház, az igazság bírtokosa, és egyedül ez képes üdvösségre vezetni az embereket Jézus Krisztus által. Jelenleg nyíltan ezt mondják: „Az Egyház nem egyéb, mint szellemi kovász a társadalomban, ám egyenlő a többi vallással, legfeljebb talán egy kicsit több, mint más vallások...” Végső esetben – de nem mindig – hajlandóak enyhe felsőbbrendűséget tulajdonítani neki. 

Ebben az esetben az Egyház csupán hasznos lehet, de nem szükséges. Nem több, mint az üdvösség megszerzésének egyik lehetséges eszköze. Világosan ki kell mondanunk, hogy ez a felfogás gyökeresen ellentmond a katolikus Egyház dogmájának. Nem kell félnünk kimondani: az Egyház az üdvösség egyetlen bárkája. Gyakran hallhatták: „az Egyházon kívül nincs üdvösség”, ez pedig sokkolja korunk mentalitását. Könnyű elhitetni, hogy ez az elv már nincs érvényben, kigyógyultunk belőle. Túlságosan szigorúnak tűnik. 

Pedig ezen a területen semmi sem változott, és semmi sem változhat. Urunk nem több, hanem egyetlen Egyházat alapított. Csak egyetlen kereszt van, amely által üdvözülhetünk, és ez a kereszt a katolikus Egyháznak adatott, a többi egyház nem rendelkezik vele. Krisztus minden kegyelmet megad Egyházának, misztikus Jegyesének. A világegyetemben az emberiség történelmében semmiféle kegyelem nem adódhat át az Egyház közvetítése nélkül. 

Azt akarjuk ezzel mondani, hogy egyetlen muzulmán, egyetlen buddhísta, egyetlen animista sem üdvözülhet? Egyáltalán nem; ezt gondolni újabb tévedés lenne. Azok, akik Szent Ciprián mondatát hallva („az Egyházon kívül nincs üdvösség") zéró-toleranciát kiáltanak, a Hitvallást utasítják el: „Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára”, és a keresztségről szerzett ismereteik is hiányosak. A keresztség befogadásának három fajtája van: vízkeresztség, vérkeresztség (olyan vértanúk esetében, akik még katekumen-korukban tettek hitvallást vérük ontásával), és vágykeresztség. 

A vágykeresztség lehet nyilvános, kifejezett. Afrikában többször hallottuk a katekumenektől: „Atyám, kereszteljen meg azonnal, mert ha meghalnék, mielőtt Ön legközelebb ideutazik, a pokolba kerülök.” Erre ezt feleltük: „Nem igaz: ha a lelkiismeretét nem terheli halálos bűn, és vágyik a keresztségre, máris ott van Önben a kegyelem.”

Az Egyház tanítása ismer rejtett vágyat is a keresztségre. Ez abban áll, ha valaki Isten akaratát igyekszik teljesíteni. Isten minden lelket ismer, ennek következtében tudja, hogy protestáns, muzulmán, buddhista környezetben és az egész emberiségben mindenhol vannak jóakaratú lelkek. 

Ezek tudtuk nélkül, de hatékony módon megkapják a keresztség kegyelmét. Ezáltal az Egyház tagjai közé számítanak. 

Tévedés azonban azt hinni, hogy ezek az emberek a saját vallásuk által nyerik el az üdvösséget. Saját vallásukban üdvözülnek ugyan, de nem a saját vallásuk által. Senki sem üdvözül az iszlám vagy a sintoizmus által. Az égben nincs buddhista vagy protestáns Egyház. Ezek a gondolatok lehet, hogy keménynek tűnnek, de ez az igazság. Nem én alapítottam az Egyházat, hanem a mi Urunk, az Isten Fia. Mi, papok, kötelesek vagyunk megmondani az igazságot. 

De micsoda nehézségek árán jutnak el a vágykeresztség befogadására az olyan országok lakói, amelyeket nem hatott át a kereszténység szelleme! A gond az, hogy nem találkoznak a Szentlélekkel. Az Egyház ezért küldött mindig misszionáriusokat szerte a világba, akik közül pedig sokan vértanúk lettek. Ha az ember bármely vallásban megtalálhatja az üdvösséget, akkor a misszionáriusnak miért kell áthajóznia tengereken és alávetnie magát egészségtelen éghajlatnak, küzdelmes életnek, betegségeknek, korai halálnak? Szent István első vértanú halála után az apostolok hajóra szálltak, útra keltek, hogy elvigyék a jó hírt a Földközi-tenger minden partjára; megtették volna-e ezt, ha úgy tudják, hogy a Kübelé-kultusz vagy az Eleuszisz-misztériumok éppen úgy üdvözítenek? Miért mondta volna akkor az Úr: „Menjetek, és hirdessétek az evangéliumot a népeknek"? 

Elképesztő dolog, hogy ma bizonyos személyek úgy gondolják, engednünk kell, hadd találja meg mindenki az Istenhez vezető utat a saját „kulturális közegében" meghonosodott hiedelmek szerint. Egy papnak, aki muzulmán gyermekeket akart megtéríteni, a püspöke ezt javasolta: „Ne tegye ezt, csináljon belőlük inkább jó muzulmánokat, ez sokkal jobb, mint ha katolizálni akarná őket!" Biztosítottak róla, éppen ezért én is biztonsággal mondhatom, hogy a zsinat előtt a Taizé-i atyák szakítani akartak a tévedésükkel és felvételüket akarták kérni a katolikus Egyházba, de katolikus tekintélyes személyiségek azt mondták nekik: „Ne tegyék ezt! Várjanak még! A zsinat után Önök lesznek a híd a katolikusok és a protestánsok között.”

Akik ezt a választ adták nekik, súlyos felelősséget vállaltak Isten előtt, mert ha a kegyelem egyszer eljön, meglehet, hogy sohasem tér vissza. Jelenleg a kétségtelenül jó szándékú Taizé-i atyák még mindig az Egyházon kívül vannak, és zavart hintenek el az őket látogató fiatalok lelkében. 

Említettem már a drasztikus csökkenést a megtérések számában olyan országokban, mint az USA (ahol korábban évente mintegy 170 000 megtérő volt), Anglia, Hollandia... Kialudt a missziós lelkület, egyrészt amiatt, hogy a zsinaton rosszul definiálták az Egyházat, másrészt a vallásszabadság zsinati deklarációja következtében, amiről a következőkben kell szólnom. 

*

A fenti szöveg Marcel Lefebvre érseknek, a Szent X. Piusz Papi Testvériség megalapítójának Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz c. könyvéből származik, amely megvásárolható az Ős-Kép Kiadónál. A testvériségről szóló írásom itt olvasható.