Magyarságunk elvesztése
Natasa, Elina, Liza, Norina, Emili, Linett... nehány manapság népszerű lánynév. Miért soroltam fel őket? Azért, mert jól mutatják, hogy milyen állapotban vagyunk lelkileg, a magyarságtudatunk tekintetében.
Mi a férjemmel megbeszéltük annak idején, hogy eredeti magyar neveket adunk a gyerekeinknek. Ez azt jelenti, hogy lehet ősi magyar név is, de olyan is, amely újkeletű, mondjuk egy költő alkotása. A lényeg, hogy ne más nyelvből átvett név legyen. Azért döntöttünk így, mert szerettük volna a gyerekeinket ezzel is a magyarságukban megerősíteni, ahhoz kötni őket.
De számít egyáltalán a kortársaimnak, hogy magyarok?
Annyira gazdag a nyelvünk, a történelmünk, az irodalmunk, a konyhánk, a népi kultúránk. De már legalabb nyolcvan éve nem adják úgy igazán tovább mindezt a következő nemzedéknek.
Az épületeink, a ruháink, a zenéink, az ünnepeink, már szinte mind az USA majmolásáról szólnak. Semmi egyedi magyar nincs bennük. Ami talán egyedül megmaradt, a nyelvünket se használjuk rendesen. A magyar redditen olvasgatva vagy fiatal magyar videósokat nézve sokkol és undorral tölt el, hogy lusták rendesen magyarul beszélni: állandóan angol szavakat használnak (olykor magyarul ragozva), olyanokat, amelyeknek van magyar megfelelője, pl. „work-life balance" vagy „followoljál".
Emlékszem, mikor gyerek voltam, kínos és szerencsétlen dolognak tartottuk, hogy magyarok vagyunk. A menő filmek, zenék mind amerikaiak és angolok voltak, Nyugat-Európa meg olyan modern és gazdag. Aki teheti, költözzön ki! Ez volt a fejünkben. Szent magyar vidék? A kis veszprémi faluban templomba nem jártunk, csak néhány öreg, és el voltunk ájulva a külföldtől, kínos mucsaiságnak tartva magyarságunkat. Ezt gyerek nem találja ki magától, ez a felnőttektől jött, a tv-ből, különösen a kereskedelmi csatornákból. Minden otthonban egész nap ment a tv akkoriban, a 2000-es évek elején, máshol meg a rádióból ömlött ránk a felöklendezett semmi.
Azt hihetnénk, ez mai probléma, vagy legalábbis 1945 utáni, de ha megnézzük, már korábban is tépte-rágta a magyarságot az isten-, nemzet- és családellenesség. Nagyon sok Horthy-korabeli filmet láttam és könyvet, újságot olvastam, és akkor is élet-halál harcot vívott egymással a fény és a sötétség a politikában, kultúrában, a fejekben, a szívekben.
Igen, ez a harc nem csak kívül zajlik, bennünk is. Bennem is. A kényelemszeretet, az önzés és az élvezetvágy harcol bennem azzal, hogy Istenért, a hazámért és a családomért akarok élni. Olyan könnyű elfelejteni, miért élünk, elveszíteni a fókuszt, hogy miért is küzdünk, miért éri meg a sok áldozat. Amikor a médiából, az internetről és az emberek többségéből is a pénzimádat, a nemzetellenesség vagy legalábbis közöny, az istentelenség, a gyermekáldástól borzadás... amikor mindenki panaszkodik, elégedetlen, keserű, miközben valójában hihetetlen kényelemben és gazdagságban él... akkor nagyon résen kell lenni, hogy minket ne sodorjon magával az ár.
Hogy lehet megőrizni a józan eszünket, az ép lelkünket? Vagy hogy lehet megtisztulni?
Csodálatos katolikus írónk volt Fekete István, akitől idén elolvastam a Tüskevárat, az is adott egyfajta megtisztítulásélményt. Nemrégiben pedig újranéztem az 1942-es Dr. Kovács István filmet, amelynek ő írta a forgatókönyvét. Az is telitalálat. De ilyen műsor nekem a Hagyaték és a Hazajáró is, meg ha Borbás Marcsi egyszerű határon túli magyarokhoz látogat el a Gasztroangyalban. Nézem és hallgatom ezeket az embereket, akik általában szegények, elnyomottak, zordabb körülmények között élnek, mint én, és mégis megsajdul a szívem, ahogy Toldinak: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék!" Vajon engem már végletesen megrontott a modernizmus, vagy én is lehetek tiszta szívű?
Számomra a magyarság ezt jelenti: a népi kultúrát, a mély és mindent átszövő istenhitet, a családot, az otthon melegét, az egyenességet, a tisztaságot, a gerincet, a virtust. Hogy a magyar megbízható, de nem merev. Becsületes, de nem rigorózus. Hősies, de nem kivagyi. Természetes, de nem közönséges. Méltósága van, de mégis szerény. Keményen dolgozik, de mulatni is tud. Nekem ez a magyar, és én is ilyen szeretnék lenni.
