Magyarságunk elvesztése
Natasa, Elina, Liza, Norina, Emili, Linett... nehány manapság népszerű lánynév. Miért soroltam fel őket? Azért, mert jól mutatják, hogy milyen állapotban vagyunk lelkileg, a magyarságtudatunk tekintetében.
Mi a férjemmel megbeszéltük annak idején, hogy eredeti magyar neveket adunk a gyerekeinknek. Ez azt jelenti, hogy lehet ősi magyar név is, de olyan is, amely újkeletű, mondjuk egy költő alkotása. A lényeg, hogy ne más nyelvből átvett név legyen. Azért döntöttünk így, mert szerettük volna a gyerekeinket ezzel is a magyarságukban megerősíteni, ahhoz kötni őket.
De számít egyáltalán a kortársaimnak, hogy magyarok?
Annyira gazdag a nyelvünk, a történelmünk, az irodalmunk, a konyhánk, a népi kultúránk. De már legalabb nyolcvan éve nem adják úgy igazán tovább mindezt a következő nemzedéknek.
Az épületeink, a ruháink, a zenéink, az ünnepeink, már szinte mind az USA majmolásáról szólnak. Semmi egyedi magyar nincs bennük. Ami talán egyedül megmaradt, a nyelvünket se használjuk rendesen. A magyar redditen olvasgatva vagy fiatal magyar videósokat nézve sokkol és undorral tölt el, hogy lusták rendesen magyarul beszélni: állandóan angol szavakat használnak (olykor magyarul ragozva), olyanokat, amelyeknek van magyar megfelelője, pl. „work-life balance" vagy „followoljál".
Emlékszem, mikor gyerek voltam, kínos és szerencsétlen dolognak tartottuk, hogy magyarok vagyunk. A menő filmek, zenék mind amerikaiak és angolok voltak, Nyugat-Európa meg olyan modern és gazdag. Aki teheti, költözzön ki! Ez volt a fejünkben. Szent magyar vidék? A kis veszprémi faluban templomba nem jártunk, csak néhány öreg, és el voltunk ájulva a külföldtől, kínos mucsaiságnak tartva magyarságunkat. Ezt gyerek nem találja ki magától, ez a felnőttektől jött, a tv-ből, különösen a kereskedelmi csatornákból. Minden otthonban egész nap ment a tv akkoriban, a 2000-es évek elején, máshol meg a rádióból ömlött ránk a felöklendezett semmi.
Azt hihetnénk, ez mai probléma, vagy legalábbis 1945 utáni, de ha megnézzük, már korábban is tépte-rágta a magyarságot az isten-, nemzet- és családellenesség. Nagyon sok Horthy-korabeli filmet láttam és könyvet, újságot olvastam, és akkor is élet-halál harcot vívott egymással a fény és a sötétség a politikában, kultúrában, a fejekben, a szívekben.
Igen, ez a harc nem csak kívül zajlik, bennünk is. Bennem is. A kényelemszeretet, az önzés és az élvezetvágy harcol bennem azzal, hogy Istenért, a hazámért és a családomért akarok élni. Olyan könnyű elfelejteni, miért élünk, elveszíteni a fókuszt, hogy miért is küzdünk, miért éri meg a sok áldozat. Amikor a médiából, az internetről és az emberek többségéből is a pénzimádat, a nemzetellenesség vagy legalábbis közöny, az istentelenség, a gyermekáldástól borzadás árad felénk... amikor mindenki panaszkodik, elégedetlen, keserű, miközben valójában hihetetlen kényelemben és gazdagságban él... akkor nagyon résen kell lenni, hogy minket ne sodorjon magával az ár.
Hogy lehet megőrizni a józan eszünket, az ép lelkünket? Vagy hogy lehet megtisztulni?
Csodálatos katolikus írónk volt Fekete István, akitől idén elolvastam a Tüskevárat, az is adott egyfajta megtisztítulásélményt. Nemrégiben pedig újranéztem az 1942-es Dr. Kovács István filmet, amelynek ő írta a forgatókönyvét. Az is telitalálat. De ilyen műsor nekem a Hagyaték és a Hazajáró is, meg ha Borbás Marcsi egyszerű határon túli magyarokhoz látogat el a Gasztroangyalban. Nézem és hallgatom ezeket az embereket, akik általában szegények, elnyomottak, zordabb körülmények között élnek, mint én, és mégis megsajdul a szívem, ahogy Toldinak: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék!"
Számomra a magyarság ezt jelenti: a népi kultúrát, a mély és mindent átszövő istenhitet, a családot, az otthon melegét, az egyenességet, a tisztaságot, a gerincet, a virtust. Hogy a magyar megbízható, de nem merev. Becsületes, de nem rigorózus. Hősies, de nem kivagyi. Természetes, de nem közönséges. Méltósága van, de mégis szerény. Keményen dolgozik, de mulatni is tud. Nekem ez a magyar, és én is ilyen szeretnék lenni.
