Katolikusként a Halloweenről
Ahogy közeledik október 31-e, a közösségi médiát elárasztják a halloweenellenes keresztény tartalmak. Megtudhatjuk, hogy nálunk Mindenszentek van és nem Halloween, nem mellesleg pedig, hogy ez a Sátán napja.
Régebben úgy voltam vele, hogy a Halloween egy angolszász divatünnep, csak úgy, mint a Valentin-napi kötelező romantikázás, és nem foglalkoztam vele. Minek is, mikor nekünk itt a nagyböjt előtti farsang mint hagyományos beöltözős ünnep? Csakhogy tavaly angolórai feladat volt a nagyobbik fiamnak, hogy jelmezben menjen iskolába Halloween alkalmából, úgyhogy utána kellett néznem, valóban sátáni dolog-e a Halloweenben részt venni vagy sem. Ezt úgy tettem, hogy elolvastam sok angol és amerikai cikket a témáról, amit katolikusok írtak. Ezekből az alábbiakat tudtam meg:
A Halloween az All Hallow's Eve kifejezésből ered, ami Mindenszentek előestéjét jelenti. Butaság tehát azt mondani, hogy nálunk Mindenszentek van és nem Halloween, mivel ez a kettő nem zárja ki egymást, sőt a Halloween a Mindenszenteknek köszönheti a létét, hiszen a katolikusoknál általános (volt) a nagy ünnepek előtti este is liturgikus szertartásokat (vigília) tartani.
Az pedig, hogy a Halloween sátánista ünnep, nem igaz. Mint sok más hasonló tévhit, ez is a fundamentalista (valójában rigorista) protestánsoktól ered, és tőlük vették át a katolikusok sajnálatos módon. Pedig a Halloween katolikus eredetű ünnep. Egy amerikai pap, Mark Neel atya például így írt róla:
A Halloween katolikus ünnep. Nem pogány eredetű, nem a Samhain ünnepből vagy druida fesztiválokból származik, nincsenek sem okkult, sem sátánista gyökerei. Ez a tévhit viszonylag újkeletű, és a protestáns reformációra vezethető vissza, de történelmileg nincs semmiféle alapja.
Angol, ír és francia bevándorlók is elhozták Amerikába a különféle katolikus helyi szokásaikat. A jelmezes felvonulások a franciáktól származnak; a Jack-o-Lantern (töklámpás) hagyománya az írektől ered, akik eredetileg karórépát faragtak; az angolok ajtóról ajtóra jártak »léleksüteményt« (soul cake) kéregetve, cserébe megígérték, hogy imádkoznak az adakozók elhunyt szeretteiért — ez a szokás a »trick-or-treat« (csokit vagy csalunk) hagyomány alapja. Ezek a hagyományok az amerikai »olvasztótégelyben« egyesültek, és végül országos Halloweeni szokásokká váltak.
Én úgy gondolom, hogy a Halloween egy tematikus jelmezbál, amikor valami ijesztőnek vagy groteszknek szokás öltözni, mert egy olyan időszakban van, amikor a halál és a túlvilág felé fordul a figyelmünk. Miért ne? Ez vagány és szórakoztató dolog. Amíg nem viszik túlzásba, vagyis nem túl ijesztőek vagy ízléstelenek a jelmezek, és nem végeznek okkult praktikákat, addig nincs ezzel baj. Az ilyen beöltözés és mókázás katolikus szempontból nem a gonosz dicsőítését, hanem kigúnyolását jelenti: nem félünk a démonoktól és a szolgálóiktól, sem a haláltól, mert Krisztus diadalt aratott felettük.
Egyébként a mi hagyományaink között is van hasonló, a busójárás. Ott is ijesztő, démonikus figuráknak öltöznek be a felvonulók. Érdekes, az ellen sose tör ki boszorkányüldöző hisztéria a közösségi médián.
Ha pedig valakit az zavar, hogy egyesek démonikusan ünneplik a Halloweent vagy hogy konzumidióta ünnep lett, arra azt tudom mondani, hogy akkor a karácsonyt se ünnepeljük, mert a legtöbbek számára már csak a pénzszórásról, zabálásról, beivásról, görcsös takarításról, túlzásba vitt sütés-főzésről szól, és sokaknál sajnos nem több, mint egy erőltetett és nem egyszer veszekedésbe torkolló családi összejövetel, amiből teljesen ki van hagyva Jézus.
Mi nem ünnepeljük itthon angolszász módon a Halloweent, de ha van, ahol a gyerekeink részt vehetnek ilyesmiben, akkor megengedjük nekik, annyi kikötéssel, hogy ne legyen a jelmezük ízléstelen vagy túlságosan horrorisztikus, és ne vegyenek részt okkult praktikákban, de ez utóbbi fel se merült sehol.
Nagyon örülnék neki, ha végre leszoknánk arról, hogy mi, katolikusok is keresztes háborút vívunk ártalmatlan dolgok ellen, amiket protestánsok kiáltottak ki démoninak, nem egyszer ráadásul katolikusellenes éllel. Ciki, hogy katolikus létünkre úgy tűnünk fel mások előtt, mint egy rakás bigott, rigorista puritán, akik mindenbe csak belekötnek, mindenhol démonokat látnak. Ráadásul egymást is bántjuk, ha a másik nem hajlandó mindazt démoninak tartani, amit mi annak képzelünk. Bőven van rossz a világban az ilyen szalmabábok nélkül is – valóban rossz, bűnös, olykor ténylegesen démoni dolgok. Ne hiteltelenítsük el az ezek ellen való katolikus küzdelmet azzal, hogy ártatlan dolgokat is kikiáltunk sátáninak. Aki folyton farkast kiált, annak akkor se fognak hinni, mikor tényleg az jön...
