A gitáros mise hazugsága

Pár vasárnappal ezelőtt akaratomon kívül sikerült egy kétgitáros, csörgődobos, ordítva éneklős misén részt vennem. Annyira durva zajt csapott a zenekar, hogy áldozás után be kellett fognom a fülemet, pedig a templom másik oldalán ültem, nem is közvetlenül mellettük. Néha elgondolkozom azon, vajon nem kellett-e volna kitépnem a csörgődobot az azt rázó nő kezéből és elhajítanom, miközben azt kiáltom: Deus vult! De ez a hajó már elment...

Komolyra fordítva a szót, ez a trauma arra ösztönzött, hogy arról írjak, mit hazudik nekünk a könnyűzene jelenléte a templomban, és miért van romboló hatással az erkölcsi életünkre.

Az ókeresztény időkben a pogány szertartások jellemzője volt, hogy a résztvevők eksztázisba hergelték magukat, ezzel mesterségesen kerülve egy olyan állapotba, amelyet ők istenélménynek hittek. Az ő isteneik távoli istenek voltak, akikhez különböző technikákkal kellett magukat felküzdenünk az embereknek. A katolikus liturgia ezzel szemben mindig ügyelt arra, hogy ne legyenek benne olyan elemek, akár zene, amely ilyen érzelmileg felpörgetett hátast kelt bennünk, abba a tévhitbe ringatva minket, hogy istenélményben volt részünk. Hiszen az istenélményt nem lehet kierőszakolni, csupán nyitotta tehetjük rá magunkat.

Amikor a zsinat után elkezdték behozni a könnyűzenét a misére, azzal a pogány önhergelő szertartásokhoz tették azt hasonlóvá. Ez azért rossz, mert ezzel azt tanítják, hogy ez az érzelmileg és érzékileg felfokozott állapot istenélményt jelent, pedig semmi köze hozzá, csupán a könnyűzene van ránk ilyen hatással, nem pedig Isten. Könnyű abba a hitbe ringatnia magát egy hívőnek, hogy ha ebben az élményben részesül a misén, akkor közel áll Istenhez és jó ember. 

Innentől kezdve már nem az az objektív mércéje az istenkapcsolatomnak, hogy a megszentelő kegyelem állapotában vagyok-e, hanem hogy hogyan és milyennek érzem magam és milyen vallásos élményeim vannak. Eszembe jut erről, amit egyszer egy nő mondott nekem, hogy noha elhagyta az Isten előtt törvényes férjét, most mégis közelebb érzi magát Istenhez. Ez ostobaság, a Sátán megtévesztése! A démonok érzelmeket is tudnak nekünk adni.

Aki rászokott a gitáros misére, az azért ragaszkodik hozzá, mert ettől a feldobott érzéstől függ a vallásossága. Ha érzem, akkor rendben vagyok, ha nem érzem, rossz vagyok vagy Isten elhagyott. Pedig kétezer év szentjei mind azt tanítják nekünk, hogy természetesek száraz időszakok a lelki életben, vagyis hogy egyáltalán nem érezzük Isten jelenlétét vagy bármiféle pozitív érzést a szentmisén vagy ima közben, sőt talán negatív érzéseink vannak, pl. unalom. Ezzel Isten arra akar megtanítani minket, hogy ne a kellemes érzésekért gyakoroljuk a vallásunkat, hanem képesek legyünk erőt venni magunkon és megtenni az Isten felé a kötelességeinket. 

Ha belegondolunk, ez a hozzáállás szükséges minden máshoz is az életben, legyen szó a házassághoz, a szülőséghez vagy bármilyen munkához, hivatáshoz. Addig vagyok házas, amíg érzem, hogy szeretem a másikat és ő is szeret engem, vagy a nehéz időszakokban is ki tudok tartani? Csak akkor vállalok gyereket és foglalkozom velük, ha olyan kedvem van, de ha már belefáradtam, jöhet a gumi és megyek karriert építeni? De mindez nem baj, mert a gitáros-csörgődobos misén azt érzem, hogy Isten szeret?

Ki szereti Istent? Jézus szerint: „Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem.” (Jn 14,21)

Az istenszeretet tehát nem érzelem, nem élmény. Az istenszeretet cselekedet, állandó törekvés az Ő parancsainak megismerésére és megtartására. 

Ha halálos bűnben vagyok, hiába érint meg érzelmileg egy pont ebből a célból, manipulatívan megírt szöveg és dallam, nem vagyok a megszentelő kegyelem állapotában és el fogok kárhozni, hacsak nem tartok bűnbánatot.

Isten kegyelméből volt már néhány istenélményben részem, de azt gondolom, az igazi istenélmény az, mikor bűnbánatot tudok tartani, vagy önzetlenül tudok másokat szolgálni felülemelkedve azon, épp hogy érzem magam vagy mihez van kedvem. Tudom, hogy ilyenkor Isten működik bennem, akkor is, ha semmilyen édes érzésem nincs ilyenkor, sőt, talán cudarul érzem magamat. 

„Látjátok tehát, hogy tettek által igazul meg az ember, s nem csupán a hit által” – írja Jakab apostol. Ehhez én annyit tennék hozzá, főleg nem csupán érzelmek által, különösen, hogyha azt olcsó zenei fogásokkal hergelték fel magukban.