Isten nem egy mániákus diktátor
Az az igazság, hogy én éveken át szenvedtem attól, hogy nem mertem semmilyen döntést meghozni vagy kitartani mellette, mert rettegtem, hogy nem Isten akarata és elkárhozom. Szerettem volna, ha minden egyes lépésemnél biztos lehetnék benne, hogy Isten helyesli-e, még az olyan dolgokban is, minthogy milyen színű ruhákat hordok (volt, aki azt mondta, a feket nem keresztényi... aztán eszembe jutottak a papok). Mindeközben pedig a valódi bűneimre vak voltam.
Mi Isten akarata? Az, hogy üdvözüljünk. Ez erkölcsi kérdés. Márpedig a világon nem minden erkölcsi kérdés. Épp ezért sok mindenben szabadságunk van. A férjem se szabályoz be engem minden apróságban, én sem a gyerekeimet, akkor nyilván Isten se fog.
Mit mond G. K. Chesterton?
Lehetséges, hogy a katolikus tanítás és fegyelem olyan, mint egy fal, de ez a fal játszóteret kerít be. A kereszténység az egyedüli keret, melyben a pogány öröm fennmaradhatott. Képzeljük csak el, hogy gyermekek játszadoznak a tengerből magasan kiemelkedő sziget gyepes ormán. Míg a szirt szélén ott állt a fal, a legbolondabb játékba is nyugodtan belevethették magukat, s a sziget olyan lett, mint egy lármás gyerekszoba. Ám egy napon leomlott a fal, és elébük tárult a veszély a maga meztelenségében. Nem zuhantak a mélybe, de mikor barátaik visszatértek, ott találták őket összebújva és dideregve a sziget közepén, és ajkukon elnémult a dal.
(Gilbert K. Chesterton: Igazságot!)
Vagyis a keretek között szabadság van. Sőt, csak a keretek között van igazi szabadság. A gyerekeim is azért mernek vadul ugrálni a trambulinban, mert van körülötte egy háló, ami megtartja őket, ha ki akarnának véletlen esni.
Isten akarata is ilyen. Keretet ad, amelyben szabadon dönthetünk, amelyben a szó valódi értelmében megvalósíthatjuk önmagunkat, merthogy ezek a keretek segítenek abban, hogy önmagunk maradjunk, és ne akarjunk mondjuk nőként férfiak lenni vagy anyaként megszabadulni a gyerekeinktől.
De a katolikus keretek között szabadság van, és igen, pogány öröm! Nem véletlen fanyagolnak a fundamentalista protestánsok azon, hogy a katolicizmus túl pogány. Ők azok, akik nem ünneplik a karácsonyt, akik nem hallgatnak világi zenét, akik otthonoktatják a gyerekeiket akkor is, ha van jó iskola a környéken, akik tiltják a táncot, mert rettegnek a világtól, rettegnek az örömtől, rettegnek az egyéniségtől.
Olvassátok el vagy nézzétek meg a Babette lakomáját, és meglátjátok, erényei ellenére is miért beteg a fundamentalista protestantizmus, és mennyire más a katolikus szellem.
Sajnos a – főleg amerikai – fundamentalista protestantizmus nagy hatással van a hagyományhű és a karizmatikus katolicizmusra is. Rám is. Pedig meg kéne szűrni, mit tanulunk el tőlük, mert általános náluk a túlzás. Hogyne túloznának, mikor nincsenek az Egyházban!
Isten tehát nem diktátor, aki zsidósan ezer apró szabályt akar ránk erőltetni és a legapróbb mozdulatunkat is meg akarja szabni. Isten szereti a sokféleséget. Nézzünk csak körül a világban! Majd pont a teremtés koronáját, az embert akarja szürke, egyforma masszának látni? Ne féljünk a sokféleségtől csak azért, mert a Sátán felhasználja és félremagyarázza ezt a szót!
A másik, amiben nem kéne túlzásba esni, az a misztikusság, pontosabban annak torz formája, a miszticizmus. Ne tanuljuk el egyes protestánsoktól, hogy mindenben a démonokat látják: mindenfajta nem vallásos zenében, a Halloweenben, bizonyos testtartásokban vagy mozdulatokban, csak mert a jógában is vannak olyanok (egyszer a férjem küldött egy képet egy jógapózról, hogy ő így szokott aludni :-D), az oltásokban, az állami oktatásban, vagy éppen a mágiát tartalmazó mesékben.
Ahogy egyszer egy hagyományhű atya írta nekem:
A Szentlélek mindig józan és kiegyensúlyozott dolgokat sugall, soha nem forradalmi és magamutogató, felforgató gondolatokat, sem liberális, sem konzervatív irányban.
Nem jobb katolikus az, aki konzervatív irányba túloz. A katolikus Egyház bárkájából konzervatív irányba is ki lehet esni. Elég csak Élthes Eszterre gondolni, aki az évek során lassan hagyományhű katolikusból szedevakantista és feeneyista eretnek lett, vagy épp a janzenistákra.
Ahhoz, hogy ne túlozzunk semmilyen irányba, mire van szükség? Úgy gondolom, alázatra és mindennapi Istenbe kapaszkodásra. Imádkozzunk, elmélkedjünk és ha látjuk, hogy hajlamosak vagyunk a túlzásokra, inkább bízzunk józanabb és kiegyensúlyozottabb emberekben (férj, lelki atya), mint a saját megérzéseinkben. Így szépen lassan meg fog gyógyulni az istenképünk és az istenkapcsolatunk is, ahogy mi magunk is.
