A saját szoba nem létszükséglet
Általánosan elterjedt vélemény, hogy egy gyereknek kell saját szoba legkésőbb akkor, amikor kamaszkorba lép. Az autó feltétlen szükségessége után arra gondoltam, hogy ezt a tévhitet oszlatom el.
Első kérdésem: van saját szobád?
Ha jól gondolom, a válasz az, hogy nem. A felnőtt házas nők ugyanis vagy a férjükkel osztoznak egy hálószobán, vagy pedig a kisbabájukkal alszanak egy szobában (esetleg mindkettő).
Nem igazán értem, hogyha egy felnőtt embernek nincs saját szobája, akkor miért kéne egy gyereknek.
Gyakori felvetés, hogy saját szoba nélkül nem lehet tanulni. Ez nem igaz. Az iskolás fiamnak három kistestvére van, és mégis jól tanul. Aki szerint ez esélytelen, az gondoljon bele, hogy a kollégisták hogy végzik el az iskoláikat, vagy miért tanul sok diák könyvtárban, többedmagával, hogyha csakis teljesen egyedül lehet tanulni.
Természetesen más hasonló korúakkal együtt lenni, mint zavarkolódó kicsikkel. De fontos szem előtt tartanunk, hogy a saját szoba hiánya nem jelenti azt, hogy valaki nem tud egyedül lenni. Ha van legalább két szoba egy lakásban, akkor megoldható, hogy az egyikben az/azok legyenek, akiknek nyugalomra van szükségük, mert mondjuk tanulniuk kell, a másikban pedig a többiek foglalják el magukat valamivel.
Nekem az a tapasztalatom, hogy a nap nagy részében a hálószobák üresek, mert a nappaliban vagyunk. Aki egyedül akar lenni, el tud vonulni egy üres szobába, attól függetlenül, hogy nincs saját szobája. Ráadásul az igazán zavaró tényezők, a kicsik legalább egy órát alszanak délután, amikor csend van és nyugalom. Attól tehát, hogy az iskolás fiam osztozik a szobáján az óvodás öccsével, korántsem egyenlő azzal, hogy ne tudna elvonulni, ha jó oka van rá.
Természetesen lehet azt mondani, hogy nem tudom, miről beszélek, mert nincs még kamasz gyerekem, őnekik aztán igazán kell a privát szféra. Csakhogy úgy gondolom, hogy nem szeretnék olyan családi életet élni, hogy mindenki egyedül gubbaszt a szobájában valami képernyőt bámulva. El lehet vonulni, igen: pl. ha imádkozni, tanulni, esetleg olvasni akarsz, vagy egy kicsit egyedül játszani, mert az agyadra mentek a többiek. Azonban a nappali azért nappali, mert nap közben itt van együtt a család, együtt játszunk, beszélgetünk, vagy épp nézünk valami filmet. A hálószoba pedig azért hálószoba, mert ott jószerivel csak alszunk. Amúgy sem lesz a kamaszaimnak se saját tv-je, okostelefonja vagy számítógépe, úgyhogy ha akarnának se tudnának remete penészvirág életmódot felvenni és elidegenedni a családjuktól. Arról nem is beszélve, hogy az ellenőrizetlen médiafogyasztásnak és kommunikációnak se vagyok a híve, amit a saját szoba saját képernyőkkel biztosítana a számukra.
Azt gondolom, hogy bár persze, van hogy elvonulhatnak, sőt el kell vonulniuk a nagyobb gyerekeknek, de összességében véve jót tesz nekik, ha nem ahhoz vannak hozzászokva, hogy mindig nyugalom van és sokat egyedül lehetnek a kis világukban, kizárva a szeretteiket. Mert ez nem normális dolog. Hacsak nem remeték lesznek vagy egyedülállók, többedmagukkal fognak élni. Márpedig a legtöbb embernek valamilyen közösségi hivatása van (család, szerzetesség). Merthogy Isten szerint „Nem jó az embernek egyedül lennie.” (Ter 2,18)
A férjem és én is egykeként nőttünk fel. Nekem ugyan 12 éves koromban született egy húgom, de ezután is volt saját szobám. Ennek családosként erősen tapasztaljuk a hátrányát, mert olyan nyugalomban és énközpontúságban nőttünk fel, ami a házas és a szülői hivatást is megnehezíti.
Ezek alapján azt gondolom, hogy nem csak nem szükséges a saját szoba, de ha valaki saját szobát, benne saját képernyőket és túl sok elvonultságot biztosít a gyerekének, az bár jót akar, valójában árt neki.
