Roosh V megtérése, avagy Isten megkereszteli a red pillt

Írta: Roosh V

Sokan meglepődtek azon, hogy buzgó istenhívővé váltam, és azt tudom nekik mondani, hogy „Nem vagytok egyedül." Középiskolában magabiztossággal neveztem magamat ateistának, miután az evolúciós elméletről tanultunk. Az egyetemen mikrobiológiát hallgattam és aztán természettudományos karrierbe kezdtem, ami hat évig tartott, mert a helyét egy másodlagos karrier vette át, amely a paráználkodás köré épült. Hogyan tud egy férfi, aki ilyen távol volt Istentől, gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen Belé vetni a bizalmát?

A világias élet üressége

Ahogy teltek és múltak az évek, amelyeket főállású paráznaként töltöttem, lassan ateistából agnosztikussá váltam annak köszönhetően, hogy olyan távol-keleti filozófiákat tanulmányoztam, mint a Tao, amely kifejti, miképpen is vagyunk egyek a „forrással", egyfajta névtelen proto-istenséggel. Amikor főként Alan Watts és Osho meggyőző erejű előadásainak köszönhetően elfogadtam, hogy mindannyian kapcsolatban állunk a forrással, nem volt nehéz eljutnom arra a meggyőződésre, hogy mindennek a középpontjában egy istenség áll, vagy legalábbis egy istenszerű erő. Hamarosan a nyilvános beszédeimben úgy kezdtem el használni a forrás, Isten, univerzum és anyatermészet szavakat, mint amelyek felcserélhetőek egymással.

A keleti filozófiák segítséget nyújtottak a számomra, de még mindig gondolkodtam azon, hogy hedonista erőfeszítéseim csúcsán vajon miért élek meg egyfajta céltalanságot. A Bibliához fordultam az Ószövetséggel kezdve. Arra gondoltam, hogy ha elejétől a végéig elolvasom, akkor majd válaszokat kapok, amelyek megoldják a léttel kapcsolatos problémáimat és könnyebbé teszik az életet, hiszen készen álltam rá, hogy higgyek, de az elmém, melyet a modern „logika" formált, egyszerűen képtelen volt rá, hogy elfogadja bibliai csodákat és víziókat. Ehelyett olyan forrásoknál kötöttem ki, amelyek leleplezik, milyen „tökéletlen", „ellentmondásos" könyv is a Szentírás, és hogy az emberek „korrumpálták" a rossz fordítások révén. Végére értem az Ótestamentumnak, végigolvastam az Újszövetséget, és ezzel végéhez is ért a spirituális kutakodásom.

Élveztem Jób könyvét és a Prédikátor könyvét, de csak világi értelemben. Nem bontakozott ki bennem semmiféle hit. Még mindig ugyanaz volt a problémám: az életem hedonista cselekedetek köré összpontosult, amelyek folyamatosan emésztettek engem. Túlságosan régóta építettem az egzisztenciámat a paráználkodásból nyert élvezetlöketekre, de mindennek az eredményeképp egyre elveszettebb és magányosabb lettem. Az sem oldotta meg a problémámat, hogy a paráznaság élvezeti szintjét minél egzotikusabb nőkkel igyekeztem növelni. A keleti filozófiák megtanították nekem, hogy a vágyak és az egó táplálása nem hoz gyümölcsöt, de ezekre a tanításokra pusztán az individualizmus egy magasabbrendű változataként tudtam tekinteni. Ezek csak a materiális világban tudtak eligazítást adni, ahol én voltam az életem középpontja, mintha saját magam istene lennék. Sok keleti guru tényleg azt állítja, hogy te vagy önmagad istene. Még Osho is azt mondja, hogy ezen a világon „olyanná válhatsz, mint isten" pusztán a saját erőfeszítéseid révén.

Elkezdtem csökkenteni a szoknyavadászatba ölt energiáimat, mert a jutalom annyira szerénnyé kezdett válni, de semmim se volt, amivel kiválthattam volna. Megannyi hétvége éjszakáját töltöttem úgy, hogy nem azért mentem klubokba, mert nőre volt szükségem, hanem mert anyagra volt szükségem a blogom számára. Mellbe vágott a tény, hogy elégedetlenné kezdek válni a hedonizmussal szemben, pedig meggyőződésem volt, hogy ez kell nekem, legalábbis annyira biztos voltam benne, hogy körülutaztam érte a világot. Mi minden lehet még, amiben tévedtem...?

Körülbelül ugyanebben az időben kezdett feltűnni, mennyire megnövekedett a gonoszság mértéke körülöttem. Én sem voltam éppen a megtestesült jóság, de még számomra is megvolt a határa az erkölcstelenségnek. Annyit paráználkodtam, amennyit csak tudtam, de nem fogadtam el sem az abortuszt, sem a globalista törekvéseket, melyek a harmadik világból érkező bevándorlással igyekeznek tönkretenni a független nemzeteket, sem pedig a homoszexualitást. Mondhatod, hogy azért voltam olyan hevesen a homoszexuális paráználkodók ellen, hogy megszabaduljak a szégyentől, amit a saját nőkkel való paráználkodásaim okoznak, hiszen mindketten hasonló steril módon viselkedünk a szexuális életünk terén, úgy tekintve a szexre, mintha csak egyfajta kikapcsolódás lenne. Azonban világos volt előttem, hogy „a szerelem, az szerelem" kampányok csupán közbülső állomásul szolgálnak egy még borzalmasabb dolog felé – hogy gyerekeket vonjanak a befolyásuk alá és molesztálják őket. Az én paráznaságom maga volt a végcél, még ha hibás is, ám a Drag Queen Story Hourhoz hasonló dolgok azt mutatják, hogy az intézményesített homoszexualktás egyik fő célja az, hogy a gyerekeket a saját életmódjukra szoktassák. 

Négy momentum volt, amely megmutatta, milyen mértékben süllyed világunk a gonoszságba.

1. A homoszexuális zászlóval világítják ki a Fehérházat (2015 júniusa)

Miért támogatta a kormány a szodomiát, amely a HIV-vírus és mindenféle nemi úton terjedő betegség elterjesztéséért felelős? Mióta vált állami ideológiává a homoszexualitás?

2. „Caitlyn" Jenner nyeri az Arthur Ashe-bátorságdíjat az ESPY-n (2015 júliusa)

Tartottam egy előadást New York Cityben, ami után elmentem egy bárba a résztvevőkkel. A televízió képernyőjén Caitlyn Jennert néztem, amint átvesz egy díjat az ESPN-től a bátorságáért, hogy mer sminket és női ruhát viselni. Ez csak pár hónappal azután történt, hogy Diane Sawyer egy szimpatikus interjút készített vele. Tisztán látszott, hogy az elit áll az újabb degeneráció, a transzneműség erőltetése mögött.

3. A szobeszed arról, hogy Will Smith homoszexuális (2016 márciusa)

Belefutottam egy „Black Child" nevezetű egyén videójába, amely azt fejtegette, hogy Will Smith valójában a saját neméhez vonzódik és Hollywood egy nagy sátánista szekta. A Vigiliant Citizen és más hasonló oldalak további bizonyítékkal szolgáltak arra nézve, hogy a hollywoodi sztárok, de még a politikusok is valójában kontroll alá vont rabszolgák (gyakran szexuális értelemben véve is), akik pénzért és hírnévért cserébe teljesítik az uraik parancsait. Egy dolog lefeküdni a szereposztó díványra különböző moziszerepek kedvéért, viszont világos volt, hogy megannyi résztvevő különböző démonokat imádott, akiknek a jelképei gyakran feltűnnek a videoklipekben és a reklámokban.

Azidőtájt meglehet, én nem hittem az Egy Istenben, viszont azok az emberek, akik jelentős sikereket értek el és komoly hatalomra tettek szert, hittek a démonokban, imádkoztak ezekhez a démonokhoz és aztán démoni jelképeket mutogattak a tömegmédia-termékekben, pontosan azzal egyidőben, hogy világosan láttam, a társadalomban folyamatosan nő a gonoszság mértéke. Ha a gonosz valóban létezik, akkor jónak is lennie kell, hiszen a rossz nem létezhet, hacsak nincs jó, amellyel szembeszállhat. Létezik olyan erő, amelyet a fősodor gyűlöl, és úgy tűnik, mindenre elszánt, hogy elpusztítsa, és amely a valódi jót képviseli? Igen, Jézus Krisztus. Elkezdtem kérdéseket feltenni arról, miért utálják annyira a hatalom létrájának csúcsán trónoló emberek Krisztust, és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy úgy tűnik, ezen személyek aránytalanul nagy számban tartoznak ugyanabba a vallási-nemzeti közösségbe, mint akik megölték Őt.

4. A National Geographic magazin transznemű gyereket tesz a címlapjára (2017 januárja)

Ahogy az várható volt, a gonosz most már a gyerekeket vette célkeresztbe, akiket nyilvánosan homoszexuális büszkeség felvonulásokon és egyéb eseményeken. Egyeseket homoszexuális háztartásokba adtak örökbe és aztán – fel kell tételeznünk – molesztálták őket. A Pizzagate-en, Jeffrey Epsteinen, a Finders szektán és más eseményeken keresztül kiszivárgott információk arra mutattak, hogy a pedofília már intézményesített keretek között zajlik. A National Geographic esetében egy kiadvány, amelynek szép természetfotókat kéne közölnie, a valóságban gyerekek hormonális tönkretételét propagálta, amely megnyitja számukra az ajtókat afelé, hogy szexuálisan zaklassák őket.

Megláttam, hogy a fontosabb intézmények egy valóságos hálózatot alkotnak, és együttes erővel azon dolgoznak, hogy végül lerombolják a társadalmat.

Egy váratlan veszteség

Miután megbuktam abban, hogy kialakítsam a saját életmódomat, és láttam, milyen mértékben romlik a társadalom, a lázas keresés állapotába kerültem. Nem csak arra akartam rájönni, mi a helyes módja az életnek, hanem arra is, miert pusztul a társadalom ilyen eszeveszett iramban. Folyton ezen járt az agyam, miközben a testvérem a 2015 őszi diagnózisa után a mellrákkal harcolt. Két és fél éven át küzdött a betegség ellen, majd 2018 márciusában meghalt.

Az évek, melyek során ágyról ágyra jártam és körbeutaztam a világot, és az „erő", melyről azt hittem, ezek révén felépítettem magamban, a közelében sem volt annak, hogy felkészítsen a nővérem halálára. Nem voltam semmiféle tudásnak vagy hitnek a birtokában, amely értelmet adott volna ennek a veszteségnek. Semmije sem volt a szekuláris társadalomnak, melynek a tagja voltam, ami segíthetett volna. Mindaz, amit a világi tapasztalataim nyújtottak nekem, nem tudták visszahozni a testvéremet, sem pedig segíteni abban, hogy elviseljem a fájdalmat. A felsőbbrendűség-tudatom és a logikám nem tudott biztos helyre vezetni. Azt hittem, a „férfiasságomnak" hála, melyért utazgatások és számtalan – nagyobbrészt aztóta el is felejtett – szexuális élmény révén keményen megdolgoztam, igazán erős vagyok, de mindez nem volt több puszta illúziónál.

Hónapokon keresztül az volt az érzésem, hogy teljesen értelmetlen úgy élnem tovább az életemet, ahogy addig tettem. Úgy tűnt, semmi sem számít igazán. Minden nap leittam magam. Bevettem minden fekete pirulát, ami csak a kezeim közé került. A barátaim és a nyilvánosság előtt tartottam magam, de mindez csak a látszat volt – megannyi éjszakán keresztül azt kívántam, bárcsak meghalnék. Féltem közel menni az erkélyek széléhez, nehogy hirtelen felindulásból leugorjak. Értelmetlen munkával foglaltam el magamat, hogy elvonjam a figyelmemet a fájdalmamról. Szenvedek csak egyedül és tehetetlenül nézem majd, mások hogy szenvednek, míg le nem jár az időm.

A hit ajándéka

Aztán kilenc hónappal a nővérem halála után ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy imádkozzam. Eleinte nem vettem túl komolyan, de az érzés csak nem hagyott nyugodni – valami, amit még sosem éreztem azelőtt. Miután eltelt néhány hét azzal, hogy ez a dolog motoszkált bennem, felmentem a Google-re és rátaláltam egy honlapra, amely megtanított imádkozni. Az első imádságom során nagy hirtelenséggel elkezdtek hullani a könnyeim és másnap éreztem, hogy a terhek lehulltak a vállamról. Nem kellett már innom ahhoz, hogy tompítsam a fájdalmat. 

Két apró véletlen játszott fontos szerepet abban, hogy a hit felé forduljak. Az első az volt, hogy kilencévesen megkereszteltek egy örmény ortodox templomban. Édesanyám sosem kényszerített, hogy templomba járjak, de arra igen, hogy megkeresztelkedjem. Harminc évvel később egyszerű dolog volt ugyanabba a templomba visszatértni ugyanakként a lelki gyermekként.

A második véletlen az volt, hogy 2015 elején elolvastam David Stove Darwinian Fairytales (Darwini tündérmesék) című könyvét. Képzett természettudósként az egyik legkomolyabb gátat az jelentette a számomra abban, hogy Isten felé forduljak, hogy az evolúciót tévedhetetlennek hittem. Azt gondoltam, hogy nem Isten teremtett minket, hanem évmilliárdok alatt fejlődtünk ki egy őslevesből, amely véletlenszerűen létrehozta a tudatot. Stove könyve annyi rést tudott ütni az evolúcióba vetett hitemen, hogy képessé váltam arra, hogy intellektuálisan és racionálisan megkérdőjelezzem, hogy ez legyen a fő teória, amely magyarázatot adhat az emberi faj keletkezésére. Léteznek evolúciós aspektusai annak, hogyan igazgatja Isten a világot, de nem az evolúció volt a teremtőnk. Ellenkezőleg, elég volt csak egy pillantást vetnem a saját viselkedésemre, hogy rájöjjek, semmiféle evolúciós haszna nem volt annak, hogy a terméketlen paráználkodást hajszoltam, amit pedig a „biológiára" alapoztam. Amint ez a gát eltűnt az utamból, a mennyek kapui feltárultak előttem.

Azt hittem, az emberek többsége a Biblia révén talál rá Istenre, csak el kell olvasnunk és máris hinni fogunk, de ez nincs így. Meg kellett tapasztalnom magam körül a rossz előretörését és meg kellett élnem egy váratlan veszteséget, amelyre nem tudtam magyarázatot adni, megérteni vagy megoldani, egy veszteséget, amely szétzúzza az illúzióimat és feltárja a nyomorúságomat. Csak ezek után tudtam félretenni a büszkeségemet és nem úgy tekinteni többé magamra, mintha én lennék saját magam istene, aki már mindent ért. Csak ezek után voltam képes arra, hogy megalázkodjak Isten előtt és könyörögjek a segítségéért. Ez után pedig Isten megajándékozott a legnagyszerűbb dologgal az életemben – a hit ajándékával. Amióta megalázkodtam előtte, új szemet, új fület és új szívet kaptam, melyeket most már ebben az új életben használni tudok. Köszönet Neked, Uram, ezért az ajándékért!