Mi a baj az állva áldozással?

 „Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség,

Kenyér- és borszínben elrejtezett emberség." 

(Aquinói Szt. Tamás)

Képzeljük el, hogy a hívek évszázadokon át térdelve veszik magukhoz az Oltáriszentséget, ezzel is kifejezve az imádatukat Krisztus felé, és bizonyítva hitüket a valóságos jelenlétben. Egyszer csak a templomból kidobják az áldoztatórácsot és a térdeplőt, és már senki sem veheti magához az Oltáriszentséget, csak állva. Vajon mi történt?

Az első megoldás, hogy a tizenhatodik században vagyunk, és a templomunkat kisajátították a kálvinisták, akik számára az Oltáriszentség nem szentség, csupán jelkép, és a térdelve áldozást tiltják, nehogy azt higgye a nép, hogy a kenyér színe alatt Krisztus van jelen.

A második megoldás, hogy a huszadik században vagyunk, mégpedig a II. vatikáni zsinat után, és... Nos, mi is történt? Bevallom, itt zavarban vagyok, hiszen a zsinat előtt négyszáz évvel azért kezdték el lehetetlenné tenni, majd megtiltani a térdelve áldozást a valóságos jelenlétet tagadó protestáns irányzatok, hogy megakadályozzák az imádást. De csak nem akarták a katolikus papok a hetvenes évektől kezdve ugyanezt tenni? Hiszen aki nem hisz abban, hogy az átváltoztatott kenyér és bor színében Krisztus valóságosan jelen van, az eretnek, az nem katolikus.

Azt hiszem, ez egy kimagyarázhatatlanul sátáni dolog, amelyet bizonyosan olyan modernista egyházi vezetők terjesztettek el, akik csökkenteni akarták a tiszteletet az Oltáriszentség iránt. Semmiféle más magyarázatot nem találok rá. Esetleg azt lehetne mondani, hogy ökumenikus szándékkal szerették volna a misét a protestáns istentisztelethez közelíteni, de például a lutheránusok térdelve áldoznak, mert ők hiszik a valóságos jelenlétet, még ha nem is úgy, mint mi. Másrészt felekezetközi szeretetből nem kezelhetjük a mi Oltáriszentségünket, amely Krisztus valóban, úgy, mint a protestánsok az úrvacsora kenyerét, amely nem Krisztus, hanem csak egy közönséges kenyér, mely jelképpé lépett elő.

De sajnos nem csak a térdelve áldozást söpörték ki az új rítusú mise gyakorlatából, hanem sok templomban még térdelni se lehet, mert nincsenek térdeplős padok, főleg, ha modern építményről van szó. Tapasztalatom szerint az ilyen padokat vagy székeket általában olyan közel helyezik el egymáshoz, hogy még egy vékony nő se férjen el térdelve. Kápolnákban ezt lehetne a hely szűkével magyarázni – minél több ülőhelyet akarnak bezsúfolni –, de sajnos manapság nem igazán fenyeget az a kicsi templomokban sem, hogy nem jut elég ülőhely a misére tóduló hívőtömegeknek.

Manapság a térdeléssel és a térdhajtással kapcsolatban teljes lett a zűrzavar. Sok hívő áldozás után azonnal leül, pedig addig kéne térdepelni, amíg a pap a kelyhet vissza nem helyezi a tabernákulumba, hiszen az Krisztus Testét rejti.  Rengetegen vannak, akik nem hajtanak térdet a tabernákulum előtt, csak úgy elhaladnak előtte, esetleg beérik egy gyors bólintással. (Más persze, ha valaki egészségügyi okokból nem tud térdet hajtani.)

Míg ezzel a tiszteletlenséggel szemben pozitív példa, hogy sok hívő mintha érezné áldozáskor, hogy csak úgy odasétálni és állva magunkhoz venni az Ostyát nem eléggé alázatos dolog, és egyéni tiszteletgyakorlatokat vezetnek be, például keresztet vetnek áldozás előtt vagy után, esetleg térdet hajtanak, miután megáldoztak és kiálltak a sorból.

Félreértés ne essék: az állva áldozás, ahogy a kézbe áldozás sem bűn feltétlen. Inkább az a bűn, hogy egy nagyobb tiszteletet tanúsító forma helyett mintegy visszalépésként elterjesztették, mégpedig úgy, hogy – mondjuk ki – templomrombolással szinte lehetetlenné tették a térdelve áldozást. Persze le lehet borulni, amikor odaérünk a paphoz, de készüljünk fel rá, hogy lehet, kellemetlen helyzetbe kerülünk miatta. 

Mindenesetre én bátorítanék mindenkit, hogy áldozzon nyelvre és térdelve. A jelenlegi egyházi szabályozás szerint ehhez jogunk van. Mindez nem különcködés: egyszerűen csak szeretnénk megadni azt a tiszteletet az Oltáriszentségben valóságosan jelen lévő Krisztusnak, amit évszázadokon át magától értetődően megkapott.